Református oktatás a 16-18. században

Református oktatás a 16-18. században

A reformáció által újjászervezett egyház – Luther fenntartásainak dacára – a humanizmusra építette iskoláját. Philip Melanchthon (1497-1560) és Valentin Trotzendorf (1490-1556), valamint a kálvinista Johannes Sturm (1507-1589) összekapcsolták a pietast (kegyességet) és az erudíciót (műveltséget). A protestantizmus hatására jelentősen megnőtt az érdeklődés a tanulás iránt, a társadalmi felemelkedés egyik fontos útvonala immár az iskolán keresztül vezetett. Ebben központi jelentősége volt a protestantizmus nyelvi programjának, kiemelten az anyanyelvi alsófokú iskolázásnak. A reformáció szellemében átalakuló iskolák elsősorban a városokban és mezővárosokban jelentek meg, ugyanakkor a falusi kisiskolák is megerősödtek. Magyarországon a protestáns iskolák formálódásában Melanchthon hatása szinte kizárólagos volt. A lutheri–melanchthoni iskola bázisán fejlődött ki a protestáns iskolakultúrát meghatározó kollégium iskolatípus, illetve az iskolakollégium által uralt partikulák hálózatából álló, felülről építkező protestáns kisiskola-hálózat.

A lutheri – melanchthoni iskola: az akadémiai gimnázium vagy nagygimnázium

A lutheri-melanchthoni iskola modellértékű módon valósult meg a Stöckel Lénárt (1510-1560) vezette bártfai iskolában. Stöckel egy háromlépcsős rendszerbe osztotta be a diákokat. Az első osztályban az írás, olvasás elemi ismerete és az evangélikus hit alapelvei szerepeltek a tantervben. Itt anyanyelvükön (németül) tanulták a vallás alapvető elemeit a kisdiákok. A második csoportban már a latin grammatika volt a hangsúlyos tantárgy, klasszikus szerzők (pl. Terentius) olvasásával. A harmadik osztályban Ovidius-, Cicero-, Livius-szövegek alapján került sor retorikai, filozófiai tanulmányokra. Itt szerepelt a számtan, és a görög nyelv alapjainak elsajátítása is. Az egyetlen felnőtt tanár, a rektor munkáját segédtanárok támogatták, őket a nagydiákok közül választották ki. A segédtanárok az elemi szinten tanulók csoportjait vezették, de egyes tárgyakat a középső fokozaton is előadtak. Ugyanakkor megjelent a magántanító is, akit grammaticus privatusnak neveztek. Az ő feladata a kisebb tanulók korrepetálása volt, erre a tisztre a szülők kérték fel és ők is fizették. Bártfán már találkozunk a senior tisztségével is, aki itt felügyelő volt, s a kihágásban talált diákot joga volt megbüntetni. Az oktatás – nem túl magas – tandíj ellenében volt igénybe vehető. Ez az iskolatípus – talán a legkifejezőbb elnevezése az akadémiai gimnázium – mintájává vált a református kollégium típusú iskolának. Ez nem számított radikálisan új iskolatípusnak Magyarországon, formailag a régire épített, újnak részben a tananyag számított, valamint az anyanyelvnek a korábbiakhoz képest hangsúlyosabb szerepe.

A protestáns kisiskolák

Az elemi vagy kisiskola általában a falvakban, eleinte önálló tanító nélkül működött – csak később jutott iskolamesterhez. Mivel azonban egységes tanítóképzés sem intézményi, sem módszertani értelemben nem létezett, az iskolamesterek felkészültsége nagyon hullámzó volt. Ebben hosszabb távon sem állt be komoly változás, a tanítóságot ugyanis átmenetinek tekintették, s a diákéveket követően, két-három esztendőre szegődtek el mesternek. Ezt követően lelkészi vagy más – jegyzői, gazdatiszti – állásra törekedtek, vagy pedig egyetemjárásra (peregrinációba) indultak. A kisiskolákban a tanulmányi idő a legjobb esetben sem volt több négy évnél. Ez általában négy telet jelentett, késő ősztől kora tavaszig. Az iskola épülete két, legfeljebb három helyiségből állt (a mester szobája, osztályterem, kamra). A jellemzően mezővárosokban (esetleg nagyobb falvakban) működő kisgimnáziumnak egy tanára volt, őt is mesternek (ritkábban rektornak) nevezték, s a diákoknak két csoportja kapott tanulási lehetőséget: az elemista gyermekeké és a latin grammatikára épített tárgyakat tanuló nagyobb deákoké. A 17. század közepén már elvárás volt, hogy a deákok a retorika alapjait, valamint a görög nyelv kezdő részét is megismerjék. Ez utóbbi tantárgyakat azonban csak azoknak kínálták, akik tovább kívántak tanulni valamelyik gimnáziumban vagy kollégiumban. Tehát ebben az iskolatípusban már a latin nyelvűség volt a hangsúlyos, noha az anyanyelv művelésére is gondot fordítottak. A tanulmányi idő optimálisan 7-8 esztendőre rúgott az ilyen típusú iskolában. Azok között volt népszerű, akik nem törekedtek a magasabb iskoláztatásra, nem lelkipásztorok akartak lenni. A gazdatiszti, a mezővárosi/falusi jegyzői hivatalban, a kereskedői pályán, a falusi kisiskolai tanítóságban, vagy a vármegyei adminisztráció alsóbb fokán elegendő volt a kisgimnáziumban megszerzett ismeret. A kisgimnáziumot abszolváló embert latinos műveltsége okán a köznyelv deáknak titulálta, ami gyakran tapadt jelzőként a családnévhez vagy vált egyenesen vezetéknévvé a 17. század folyamán.

A kollégium típusú iskola

A fontosabb akadémiai gimnáziumok vagy nagygimnáziumok bázisán a 17. századra épült ki a magyarországi református iskolázás meghatározó iskolatípusa, a protestáns kollégium. A királyi Magyarországon teljes szerkezetében Debrecenben, Sárospatakon és Pápán működő kollégium általános jellemzője, hogy a teljes iskolai pályát végig lehetett járni a falai között a kisiskolától a gimnáziumon át az akadémiai tagozatig. A kollégium típusú iskola tanulmányi ideje a 17. században – ideális esetben – tíz tanév volt: két esztendőt az elemi, hatot a gimnáziumi és kettőt az akadémiai tagozaton tölthetett a kollégium tanulója, majd deákja. Az akadémiai tagozatot a bölcselet (filozófia) és a teológia alkotta. Az előbbi a logika – fizika – etika – metafizika témaköröket ölelte fel. A teológia kapcsán a kora újkorban lényegében két területet lehetett megkülönböztetni: a dogmatikát, valamint az igehirdetés tudományát, amibe beletartozott az írásmagyarázat (exegézis) és a prédikáció szabályrendszere (homiletika).

Legalább két egyetemet végzett tanára volt az iskolának, rector (rektor) és lector (conrector) volt az elnevezésük, ők elsősorban az akadémiai tagozaton tanítottak. A nagydiákok közül választották az elemi és gimnáziumi alsó szint tanárait, őket publicus preaceptornak nevezték. A gimnáziumi felső szint diáktanárait collaborator néven emlegették. Fontos feladatköre volt a kántornak, aki az énektanítás mellett az istentiszteletek énekanyagát összeállította és a liturgia énekes részét vezette. Az akadémiai tagozatba belépő diák köpönyeg-szerű egyenruhát készíttetett magának, amit tógának neveztek, s ezzel jelezte, hogy lelkészi pályára kíván lépni. (Egyébként ebből az öltözékből fejlődött ki a református lelkészi palást.) Azok az akadémisták, akik nem akartak prédikátorok lenni, nem jártak tógában, ezért non-togátusoknak nevezték őket.

A diákságot nevezték communitásnak, societásnak és coetusnak egyaránt. Az ifjúság kétfelé oszlott abban a tekintetben, hogy azok, akik a teljes tanulói pályát végig kívánták járni, aláírták a kollégium törvényeit. Erre annak volt lehetősége, illetve annak volt ez kifejezetten kötelező, akit már teljes felelősséggel tartozónak tekintettek. Ezt azonban nem az életkorhoz kötötték, inkább a tanulmányokban való előhaladáshoz, bár ezt nehéz megítélni. A diákönkormányzat élén a senior állt, akit egy évre választottak a tanulmányaikat befejező, kiváló előmenetelű tógátus deákok közül. A kollégium teljes életét felügyelte a gazdálkodástól kezdve a jogbiztosító iratok őrzésén át a törvények betartásáig. Helyettese a contrascriba, aki elsősorban az adminisztrációban tevékenykedett. Ő szervezte a temetéseken éneklő kórust, ellenőrizte a hiányzók indokait a távollétük felől. A gazdálkodást, ideértve a diákok étkeztetését, a szőlők megművelését is a két preabitor intézte. Hozzájuk hasonlóan a könyvtárost (bibliothecarius) is egy esztendőre választották. Mellettük számos diáktisztségviselő biztosította az intézmény napi működését, üzemeltetését (éjjeli őr, felvigyázók, mosogató stb.) Az alumnus deákok a kollégium kedvezményezettei voltak, akik ingyen étkezést és szállást kaptak, valamint előnyben részesültek, amikor a diákok rektóriákra mentek, azaz falusi vagy mezővárosi iskolák tanítóságára elszegődtek. A mendikánsok (koldusok) szegény diákok voltak, akik kénytelenek voltak tanulmányaik mellett munkát vállalni, hogy a tandíjat kifizessék és megélhetésükről gondoskodjanak. Lehettek szolgadiákok, akik vállalták, hogy télen befűtik a diákkamrákat vagy a tantermeket. De egy-egy tehetősebb diák is fogadhatott szolgadiákot.

A diákok élete pontos beosztás és elvileg igen szigorú szabályok alapján folyt napról napra. Havonként váltakozva filozófiából és teológiából nyilvános vitatkozásokat kellett tartani az egész coetus jelenlétében. Ilyenkor egy-egy tanár elnökletével a respondens diák kifejtette és védelmezte a kitűzött tudományos tételt, az opponens diákok pedig azzal szemben igyekeztek érvelni. Vizsgát évente kétszer tartottak, tavasszal (májusban) és ősszel (októberben). Ezek nyilvánosak voltak, sokszor az iskola pártfogóinak, támogatóinak jelenlétében zajlottak, ünnepélyes keretek között. A protestáns iskolakollégium elsősorban a kisbirtokos vármegyei nemesség és a birtok nélküli armalisták, valamint a mezővárosi polgárság gyermekeinek nyújtott kitörési és felemelkedési lehetőséget. (A birtokos nemesség továbbra is otthoni körülmények között, nevelőt fogadva taníttatta fiait. Ha a nagybirtokos ifjúság egyes tagjai látogatták is valamelyik iskolát, azt nevelőjük kíséretében tették, és csak rövid ideig maradtak egy-egy intézményben.) Ebből a társadalmi orientációból az következett, hogy megjelent a tantárgyak között a jogi ismeretek tanítása, mert a vármegyei adminisztrációban elhelyezkedni kívánó nemességnek erre praktikusan szüksége volt. Fontos még, hogy a református prédikátori és tanítói társadalom megszilárdulásával egy olyan társadalmi réteg született meg, amely kiemelkedve a jobbágyi sorból, fiai lesüllyedését úgy akadályozhatta meg, ha iskolába járatja. Ezért lett egyre nagyobb a száma a prédikátorok és tanítók fiainak a tudományok „veteményes kertjeiben”.

A református iskolák diákjainak igen nagy többsége magyar anyanyelvű volt. Ugyanakkor megtaláljuk a szlovák reformátusok fiait is ezekben az intézményekben. Miután a tanulás latinul folyt, nem volt nyelvi akadálya annak, hogy magyar és szlovák diákok ugyanabba az iskolába járjanak. A református iskolák ezeknek köszönhetően kiemelkedő szerepet játszottak abban, hogy a kora újkorban a korábbi évszázadokhoz képest sokkal jelentősebb arányban növekedett az értelmiségi réteg Magyarországon. Mindezekkel együtt igaz, hogy az iskolákban nem jelent meg nagyszámú ifjúság. Miután a kezdő tagozaton tanulókat a 16-17. században nem „anyakönyvezték” és nem is tudósítottak róluk részletesen, nincs megfelelő forrásunk, így az elemisták számát megbecsülni sem tudjuk. Annyi látszik bizonyosnak, hogy az iskolai tagozatokat egybevetve, ők alkották a legnagyobb számú közösséget a scholákban. A falusi elemi iskolákban 5-10 gyermek tanulhatott évente, a kisebb gimnáziumokban egy tanévben 20-25 lehetett a tanulók száma, az akadémiai gimnáziumokban ennek két-, esetleg háromszorosával számolhatunk. A tanulók száma természetesen a kollégiumokban volt a legnagyobb, de itt is csak azokról tudunk, akik a nagydiákok közé lépve a törvényeknek aláírtak. Sárospatakon 1617 és 1671 között összesen 2029 diák neve található meg a ma is fellelhető törvénykönyvben, mintegy félévszázad alatt évente átlagosan 38 fő. Ugyanebben az időszakban Debrecenben 2090 diák írt alá a törvényeknek.

A kollégium típusú iskola változásai, fejlődése

Az iskola belső szerkezete lényegében alig változott a 19. század elejéig. A felnőtt tanárok száma ugyan nőtt, de a tanulók száma is jelentősen gyarapodott, ezért a diáktanítóság továbbra is fennmaradt. Nem csökkent a latin nyelv dominanciája és a nyelvtanítás módszertana sem. A tananyagban viszont sok újítást találunk: megjelent a kísérleti fizika, a matematika, a földrajz, a növénytan, a bölcsészet területén kiszélesedett az irodalmi ismeretek tanítása. A 18. század végétől pedig egyre erőteljesebben jelentkezett az anyanyelvű oktatás igénye. A szervezett éneklésről már a régi törvények is rendelkeztek. A diákok válogatott csoportjai rendszeresen jártak a temetésekre énekelni, amiért némi fizetést kaptak. A 18. században pedig megjelent a református kollégiumi zene hagyományaira épülő többszólamúság, ami énekkari formában szólalt meg. Debrecenben Maróthi György munkásságától (1736) számítják a Kántus megszületését, Sárospatakon az énekkarnak 1752-ben már elöljárója (cantus praeses) volt, ami a korábbiakhoz képest szervezettebb keretek létrehozására utal, hiszen rendszeres – évi 30 forint – fizetést kapott az iskolától. Az énekkarok a közösségi szellem erősítői voltak. A szolgálatokért kapott pénz egy részét ugyanis befizették a közös pénztárba. Ebből fedezték a betegségbe esett szegény tanulók gyógyszereinek árát, illetve haláluk esetén a temetési költségeket.

Évszázados szokás volt a diákok adománygyűjtése aratás és szüret idején. Ezt nevezték latin szóval supplicatio-nak. Egyik legelső adatunk a gyakorlására 1672-ből való, amikor a nagykőrösi tanács a számadáskönyvbe bejegyezte, hogy a város a debreceni „szuplikáns deákoknak” adományt nyújtott. Az adományok egy részét ilyenkor maguk a diákok kapták, ami jelentős mértékben segítette őket tanulmányaik folytatásában. A vármegyei eljárások alapján számos adattal rendelkezünk arról, hogy a kollégiumi diákok szuplikációja az egész országra kiterjedt. Máramarostól Tolnáig, a Dunántúltól a Tiszántúlig felkeresték a jótevőket, s gyakran kalandos körülmények között igyekeztek elkerülni a hatóságok kellemetlen intézkedéseit. A szuplikációnál régebbi szokás volt a legáció (ünnepi követség): a lelkészhallgatók, később a jogászok és bölcsészek is, a három főünnepre (karácsonyra, húsvétra, pünkösdre) prédikálás végett az egyes gyülekezetekbe kimentek.

A kollégiumi típusú iskolában a legszembetűnőbb változás abban mutatkozott meg, hogy a 18. század végétől, az akadémiai tagozaton, a jogi és bölcsészeti tárgyak csoportja fokozatosan különvált a teológiától. Ez utóbbi még ugyan uralkodó helyzetben maradt, teológiát ugyanis bizonyos fokon mindenki tanult, de a jogtudomány és a bölcsészet végül is önálló karrá szerveződött, s ezzel a legfelső tagozaton valóban létre jött a teljes akadémiai forma.

A partikuláris iskolarendszer

A történelmi református kollégiumoknak elévülhetetlen érdemei vannak a magyar iskolahálózat kiépítésében. E folyamatban meghatározó szerephez jutott a partikuláris iskolarendszer. A partikula olyan kis- vagy középfokú iskola volt, amely tanítója (tanítói) révén a kollégiumhoz, az úgynevezett anyaiskolához kapcsolódott, annak volt része (pars = rész, particula = részecske). Az a tény, hogy a partikula a kollégiumból hozta tanárát, azt eredményezte, hogy többé-kevésbé az a szellem honosodott meg falai között, amit az anyaiskola is hordozott, elsősorban természetesen a középszintű iskolákban. A kollégiumi szellem határozta meg a tananyagot, a módszert és a tanulmányi célkitűzést is. Az is természetes volt, hogy a partikula tehetséges kisdiákjai a kollégiumban folytatták tanulmányaikat, mintegy utánpótlás bázisaiként működtek tehát a kis- és középfokú iskolák az anyaiskolának. A kollégiumokból tanítóságra kimenők száma igen jelentős volt. Sárospatakról például 1783 és 1792 között 243 fő lett valamelyik magyarországi iskolában rektor, 129 fő praeceptor, 34 fő pedig magánnevelő. Debrecenben 1776-1777-ben 232 diák iratkozott be vagy tért vissza tanulmányai megszakítása után, közülük 126 vállalt tanítóságot hosszabb-rövidebb ideig valamelyik iskolában. A legtöbbször a tanulmányait befejező diák nem jutott azonnal parókiához, két-három év tanítóságot elvártak tőle. Másrészről egyes partikuláris iskolák úgynevezett academica promotio-k voltak, olyan iskolák, amelyekben rektoraik az itt tanítás ideje alatt előteremthették külföldi akadémiai tanulmányaik költségeit. A magánnevelők legtöbbször már a kollégiumban is magántanítói voltak egy-egy tehetősebb nemes ifjúnak. Gyakran fordult elő, hogy a kollégiumot elhagyó tanítványukat elkísérték, és az otthoni környezetben is tanították néhány hónapig, majd visszatértek az iskolába folytatni a megszakított tanulmányokat. Partikulája nem csak a kollégium típusú iskolának lehetett, hanem egyes történelmi szakaszokban az akadémiai gimnáziumok is küldtek tanítókat egyes kisiskolákba rendszeresen.

A református iskolák szellemisége

A református iskolák szellemiségét a humanista tradíciókon túl leginkább azok az eszmék és impulzusok alakították, amelyeket a peregrinációból visszatérő egykori deákok, későbbi professzorok hoztak magukkal alma materükbe. A 17. században Angliában is megfordult, holland egyetemekről hazatérő diákjaink gyakran hatása alá kerültek az angol polgárosodás kibontakozásában jelentős szerepet játszó puritanizmusnak. Kegyességi és egyházpolitikai célkitűzéseik mellett leginkább a leányok szervezett iskolai keretek közötti oktatása és az úgynevezett nemzeti-, vagyis anyanyelvű iskolák megszervezése terén szorgalmazták a változást.

Leányiskolák

A leányok oktatása ugyan többé-kevésbé szervezett volt, de nem terjedt ki az alfabetizációra, hanem megmaradt a hitoktatás keretei között. A puritán szemléletben az anyának kiemelt szerepe van a gyermekek nevelésében, aminek betöltéséhez szükséges az olvasás által megszerezhető, főként kegyességi ismeretanyag. Az angolszász puritán gondolkodásban a kegyes nő a lelkiség tekintetében egyenjogú a férfival, és sajátos helyzete miatt, elsősorban anyaként, kifejezetten vezető szerepet kap saját családjának lelki vezetésében. Ezért a műveltségben emelkednie kell, ami a gyakorlatban iskolai oktatásban való részvétellel lehetséges csak. A nemzeti kisiskolák megszervezésének sürgetése mögött a puritán haladásszemlélet gondolata jelent meg. A korszerű tudáshoz anyanyelven hozzá lehessen jutni az általános fejlődés érdekében, s lehetőleg ezt a tudást mindenkihez el is kell juttatni. Ennek a megalapozója az anyanyelvű kisiskola. Apácai Csere János (1625-1659) például értékelte, hogy latin iskolákat tart fenn a református egyház, de azokat a tudósképzés műhelyeinek tekintette. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az anyanyelvű olvasás és írás megtanulása nélkül a megszerzett ismeret nem mélyül el és ezért nem is hasznosul. A magyar puritánokat az újítás vádjával illették, ez a kifejezés pedig a református körökben az eretnekség szinonimája volt. Így azután törekvéseiket nem fogadta általános lelkesedés, de az iskolaügy területén kétségtelenül értek el sikereket. A felvetett kérdéseket tisztázni kívánó, 1646-ban összehívott szatmárnémeti zsinat a nemzeti iskolákról határozott, amit azután Geleji Katona István (1589-1649) erdélyi püspök az általa szerkesztett törvénykönyvbe is felvett. A tisztán anyanyelvű iskola az leányiskola, s abban az alfabetizáció elsődlegesen a kegyesség elmélyítésének a szolgálatában áll. Figyelemreméltó, hogy a kortársak, Geleji püspökkel az élen, nyugat-európai minta alapján képesnek tartottak nőket is arra, hogy egy-egy ilyen iskolát vezessenek. Anyanyelvű fiúiskolákról viszont itt nincs szó, mert azt nem látták szükségesnek a latin iskoláktól elválasztani. Ezért azt hangsúlyozták, hogy a fiúiskolások a latin mellett „a nemzeti nyelv tisztán beszélésére (is) tegyenek szert.” Bármennyire is szűken értelmezte a szatmárnémeti zsinat a nemzeti iskola fogalmát, s a befolyásos lelkészek akármennyire is ragaszkodtak a hagyományos iskolázáshoz a fiúk esetében, a szervezett nőoktatás legitimációt nyert, s ez igen jelentős eredménynek számított – jóllehet a leányoktatás a 19. század végéig nem terjedt el tömegesen.

Comenius Sárospatakon

A 17. századi magyarországi (és erdélyi) református iskolázás szellemiségére igen nagy befolyást gyakorolt a pedagógiai gondolkodó, Johannes Amos Comenius (1592-1670). Ő 1650 és 1654 között Sárospatakon működött, így pedagógiai munkássága részévé vált a magyar református iskolatörténetnek. Elméleti előadásai fontosak, de még inkább lényeges gyakorlati pedagógiájának megvalósítása. Comenius Sárospatakon új iskolai rendet vezetett be, ami egy kiszámítható, stabil napirenden alapult Comenius Sárospatakon új iskolai rendet vezetett be, ami egy kiszámítható, stabil napirenden alapult, s amelyben szisztematikusan váltakoztak az egyes korabeli tantárgyak (nyelvi főtárgy, történelem, zene) a különböző gyakorlatias tanulói foglalkozásokkal (bibliaolvasás, imádkozás, éneklés, főtárgyi gyakorlat, írásgyakorlat). Hangsúlyos elemként jelent meg a napi két óra séta, szabad levegőn tartózkodás, illetve hetente két délután a játék, szabad levegőn tartózkodás. A már életében európai hírű tudós Patakon háromosztályos latin iskolát hozott létre (Schola Trivialis), tulajdonképpen a hétosztályos tervezetének alap osztályait. Arról is gondoskodott, hogy a három latin osztály elé egy előkészítő, anyanyelven olvasást és írást tanító osztályt szervezzenek. A három latin osztály szótárral kiegészített tankönyveit is megírta és kiadta (Vestibulum, Janua, Atrium), gyakorlati kézikönyvként pedig az Orbis Pictus és a Schola Ludus került ki keze alól. A tankönyvekben írt előszó módszertani tanácsokat is tartalmaz az osztálytanítók számára. A századok során világhírűvé vált Orbis Pictus a Janua anyagának képekkel illusztrált változata, a modern értelemben vett oktatási és nevelési célzatú szemléltetés első kísérlete. A Schola Ludus dialógusokba formált mondatok útján közli a Janua – és egyben az Orbis Pictus – ismeretanyagát.

Változások a 18. században

A racionalizmus és a felvilágosodás nyomán a 18. században látványosan megsokasodtak a pedagógiai törekvések a gyakorlatban és irodalmi szinten egyaránt. Az emberiség sokrétű problémáinak megoldását kiemelten pedagógiai kérdésként kezelték. A magyar reformátusság számára ugyanakkor ez a korszak a létért és megmaradásért folytatott küzdelem ideje volt. Nem lehetett könnyű energiát fordítani az iskolaügyre, amikor egy-egy gyülekezet puszta létezését is veszély fenyegette, hiszen a kormányzattól támogatott katolikus restauráció a református egyház teljes erodálását tűzte ki célul. A nyilvános vallásgyakorlat megtiltása számos helyen az iskolák bezárását is jelentette, hasonló eredménnyel járt az ingatlanok elkobzása. Miután az iskolázás éppen úgy a szabad vallásgyakorlás része volt, mint a templomi nyilvános istentisztelet, ez is csak ott valósulhatott meg, ahol a gyülekezetek meg tudták őrizni szabadságukat. Az iskolák megszűnése a 11 nyugat-magyarországi vármegyében volt különösen jellemző, ahol vármegyénként mindössze két articularis helyen volt a protestánsoknak szabad vallásgyakorlási joga. Ez a hullám a Pápai Református Kollégiumot is elsodorta, amely évtizedeken át a közeli Adásztevelen kényszerült nagyon szűk, lényegében kisiskolai keretek között működni. A türelmi rendeletet (1781) követő évtizedben hozzávetőlegesen 900-950 iskola működött a mintegy 1300 református anyaegyházközségben, vagyis megközelítőleg a gyülekezetek háromnegyede képes volt iskolát is fenntartani. Ezek az intézmények nagy többségükben kisiskolák voltak, s jelentős hányaduk a század végén már nem is kínált latin tanulási lehetőséget, megelégedett az anyanyelvű oktatással. A kisiskolai működési forma nem valamilyen koncepció mentén terjedt el, hanem az elegendő számú jól képzett tanítók hiányának eredményeként. Az ilyen iskolák általában két-háromévnyi tanuló időt kívántak a gyermekektől. A 17. században oly jellemző kisgimnáziumok sorvadásnak indultak és a kisiskolák szintjére süllyedtek. Ennek ellenére némelyik intézmény szívósan ragaszkodott az iskola latin jellegének a fenntartásához, de legtöbbjük már csak a latin nyelvbe való bevezetést tudta biztosítani. A szerencsésebb helyzetűek megőrizték korábbi színvonalukat, ez azonban a ritkább eset volt, sőt egy-kettő közülük a nagygimnázium szintjéig is eljutott (Hajdúböszörmény, Kecskemét, Mezőtúr, Miskolc, Szikszó). Ugyanakkor a nagygimnáziumok között is voltak olyanok, amelyeket tönkretett az államapparátussal támogatott római katolikus restauráció (Gönc, Rimaszombat, Sátoraljaújhely, Szatmárnémeti).

A nagygimnáziumok, különösen pedig a bölcsészeti és jogi tárgyakat szélesebb palettán kínáló kollégiumok egyre több diákot vonzottak. (Ez volt az egyik kiváltó oka a katolikus részről indított zaklatásoknak.) A falusi vagy mezővárosi jobbágyok (közrendűek) fiai továbbra is megtalálhatók voltak ezen intézmények falai között, de a diákság jelentős részét már a polgárosuló református nemesi középosztály és a nem nemesi származású értelmiség (honoráciorok, lelkészek) gyermekei alkották, legalábbis a nagygimnáziumi és akadémiai tagozaton. Számosan közülük már elsősorban nem a lelkészi pálya iránt érdeklődtek. Egyre gyakrabban olvassuk a kollégiumi anyakönyvekben későbbi pályafutásukkal kapcsolatban a „civis in patria” (polgár a szülőföldjén), „patvarista, fiscalis, advocatus” (ügyvédbojtár, ügyvéd), „notarius” (jegyző), „phisicus” (orvos), „provisor” (tiszttartó), sőt a „miles” kifejezéseket, ez utóbbinál nem egyszer kifejezve a tiszti karriert is (primarius locumtenens – főhadnagy, capitaneus – kapitány). A Debrecenben 1750 és 1790 között beiratkozott 86 nagykunsági diákból 43 főnek ismerjük a későbbi hivatását: 21 lett nótárius, 18 prédikátor, 4 pedig ügyvéd. Ezek az adatok arra hívják fel a figyelmet, hogy a gimnáziumok és a kollégiumok jelentősen befolyásolták a korabeli református középosztály polgárosodásának a kulturális irányát és magának a polgárosodásnak az ösztönzői voltak.

A 18. században egyre több egyházközség hozott létre leány kisiskolát. A kegyességi életben a puritán örökségként tovább élő református pietizmus nagy hangsúlyt helyezett az imaéletre. A türelmi rendeletet (1781) követő évtizedben a Magyar királyságban az anyaegyházak hatodában, összesen valamivel több mint 200 református leányiskola működhetett. A leányiskolák legtöbbje a 18. században nem kínált többet kétesztendei tanulás lehetőségénél. Elsősorban katekizmust, egyházi énekeket lehetett itt tanulni, de már olvastak és számoltak is a növendékek.

Irodalom

BARCZA József (szerk.): A Debreceni Református Kollégium története. Ref. Sajtóosztály, Debrecen, 1988.

BURA László: A Szatmári Református Kollégium és diákjai (1610-1852) Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása Kolozsvár 1994. Sorozatszerkesztő: Dávid Gyula.

CSEPREGI Zoltán: A magyarországi iskolázás a reformáció századában (1540–1610) a wittenbergi ordinációs anyakönyvek tanúsága alapján.

DANKÓ Imre: A kollégium partikula rendszere. In Barcza József (szerk.): A Debreceni Református Kollégium története. Budapest, 1988, Ref. Sajtóosztály, 776-810 p.

DIENES Dénes (szerk.): Isten Anyaszentegyházának emlékezetire… Református egyházlátogatás a Borsod-Gömör-Kishonti egyházmegyében, 1753-1759, 1764. Sárospatak, 2001. Tudományos Gyűjtemények, /Acta Patakina VIII./

DIENES Dénes: Minthogy immár schola mestert tartanak… Református iskolák Felső-Magyarországon 1596-1672. Sárospatak, 2000 /Acta Patakina IV./

DIENES Dénes – UGRAI János: A Sárospataki Református Kollégium története. Sárospatak, 2013.

HÖRCSIK Richárd: A Sárospataki Református Kollégium diákjai 1617-1777. Sárospatak, 1998, Tudományos Gyűjtemények.

KÖBLÖS József (szerk.): A Pápai Református Kollégium diákjai 1585 – 1861. Pápa, 206.

MÉSZÁROS István: XVI. századi városi iskoláink és a „studia humanitatis” - Humanizmus és reformáció 11. Budapest, 1981.

MÉSZÁROS István: Egy megnevezés változásai: partikuláris iskola. Magyar pedagógia, 1988.

MOLNÁR Aladár: A közoktatás története Magyarországon a XVIII. században, 1. köt., Magyar Tudományos Akadémia Történeti Bizottsága, Budapest, 1881.

PROHÁSZKA Lajos: Az európai középkor, reneszánsz és a 16. század neveléstörténete. Prohászka Lajos egyetemi előadásaiból II. Szerkesztette, a jegyzeteket kiegészítette és a kísérő írást írta: OROSZ GÁBOR. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2004.

TÓTH István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz… Az írás térhódítása a művelődésben a kora újkori Magyarországon. Budapest, 1996.

Szerző

Dienes Dénes – Ugrai János