„Szégyenkő” változatai közötti eltérés
(Új oldal, tartalma: „A szégyenkő (tarisznyakő) egy megszégyenítő büntetési eszköz, amelyet a református egyház az eklézsiakövetésre ítélt személyek esetében alkalmazott. Eredete a középkori feudális büntetés-végrehajtási módszerekre vezethető vissza. == Középkori jogszokás == A középkorban és a koraújkorban a büntetés-végrehajtás nyilvános volt, a társadalom számára természetesnek számított, hogy a forgalmas helyeken ítéleteket hajtanak…”) |
(Nincs különbség)
|
A lap jelenlegi, 2025. december 7., 23:39-kori változata
A szégyenkő (tarisznyakő) egy megszégyenítő büntetési eszköz, amelyet a református egyház az eklézsiakövetésre ítélt személyek esetében alkalmazott. Eredete a középkori feudális büntetés-végrehajtási módszerekre vezethető vissza.
Középkori jogszokás
A középkorban és a koraújkorban a büntetés-végrehajtás nyilvános volt, a társadalom számára természetesnek számított, hogy a forgalmas helyeken ítéleteket hajtanak végre. A kiszabott büntetéseknek a nyilvános megszégyenítés volt a célja, ezért rendszeresen a települések legforgalmasabb terein vagy utcáin helyezték el a vérpadot, a bitófát, a kalodát, a derest valamint a pellengért. A református egyház szintén használta a nyilvános megszégyenítést büntetési eszközként, viszont testi fenyítésre az egyházi bíróságok nem ítélhették el az elkövetőt, mert arra csak világi bíróságnak volt jogosultsága.
Református joggyakorlat
A koraújkorban a református egyház valamennyi kánonja foglalkozott egyházfegyelmi kérdésekkel. A paráznaságot, istenkáromlást, templomkerülést, lopást általában eklézsiakövetéssel büntették: a vádlottnak ilyenkor a gyülekezet előtt meg kellett vallania a bűneit, és vezeklésként a szégyenkőre kellett állnia. Helyi szokások függvényében ilyenkor kopaszra borotválták vagy leplet tettek rá. A szégyenkövet többnyire a templom előtt helyezték el, és az istentisztelet tartalma alatt kellett a bűnösnek rajta állnia. Egyes gyülekezetekben a szégyenkő nem pad, hanem golyó volt. Ebben az esetben a golyót az elítéltnek a nyakára vagy más testrészére akasztva kellett viselnie, esetleg meghatározott távolságra sípolás és dobolás közben elvinnie. Erdélyben gyakran tarisznyába téve kellett a bűnösnek a szégyenkövet hordoznia.
A szokás betiltása
II. József megtiltotta a szégyenkövek használatát, ezért a 19. században a büntetésnek ez a formája megszűnt. Több református templom előtt illetve parókián fennmaradtak szégyenkönyvek, például Kiskunhalason, Kunszentmiklóson, Nyárádszentmártonban.
Szakirodalom
KÉSZ Barnabás, KÉSZ Margit: Szégyenkő, pellengér – egy középkori büntetési eszköz emlékei a magyar népi kultúrában (megj. alatt) MEZEY Barna: Magyar jogtörténet, Budapest, Osiris, 2007 (Osiris tankönyvek), 307–309. SZILÁDY Áron: Szégenykő, Magyar Nyelv 2(1906), 177–178. RÉTHLY Antal: Templomi szégyenkő és szégyenpad, Ethnographia 20(1909), 190–191. TÉGLÁS István: Szégyenkövek és szégyenoszlopok, Ethnographia 23(1912), 223–224. VAJNA Károly: Hazai régi büntetések, 1-2, Bp., Lőrintz János, 1906–1907. TÁRKÁNY SZŰCS Ernő, Magyar jogi népszokások, Bp., Akadémiai, 2003, 806–809.
