Gályarabok emlékoszlopa 1895

Előzmények

A 17. századi protestáns gályarabok emlékezete 1850-es évek óta – főképpen sárospataki és debreceni református körökben – felerősödött, ám emlékműállítás először 1895-ben, Debrecenben történt. Már az 1870-es évek elejétől néhány debreceni kötődésű egyháztörténész-lelkipásztortól (id. Révész Imre, Balogh Ferenc, Rácz Károly) több olyan tanulmány és emlékbeszéd, naplóbejegyzés és levél olvasható, amelyeket a gályaraboszlop majdani felállítását előkészítőként lehet értelmezni. Ha ezek nem is mindig fejeztek ki konkrét emlékmű-állítási igényt, a későbbi monumentum ikonográfiájának és szövegeinek elemei e korai írásokban tűntek fel először. E tendencia hasonló ahhoz, ahogyan a 19. század elejétől Európa számos országában és nálunk is jellemzővé vált a nemzeti panteonizáció folyamata, azaz a „nemzet kollektív emlékezetét reprezentáló (imaginárius) dicscsarnok” nyelvi, retorikai megalkotása, majd ennek nyomán (tervek szintjén legalábbis) egy valódi panteon felépítése. (PORKOLÁB 2005, 5–6, 55, 69; FAZAKAS 2022, 90–105.)

Az emlékműállítás

A protestáns gályarabok emlékoszlopát 1895-ben állítatta fel a református egyház, a megelőző három évtizedben – az Emlékkert Társulat 1861-es alapítása óta – formált debreceni Emlékkertben, a Református Nagytemplom és a Kollégium közötti térségben. (Ld. ezt önálló szócikkben.) Elsőként Rácz Károlynak a gályarabokról szóló sikerkönyve adta az inspirációt, ill. tanárának, Balogh Ferencnek, a kollégium egyháztörténész professzorának volt hatása a gazdag debreceni református polgárasszonyra, özv. Hegyi Mihályné Józsa Eufrozinára (1828–1906) az e célért való alapítványtételben.

A Gályarabok emlékoszlopának ikonográfiáját is Balogh alakította ki. Az emlékművön a mártíromságra utaló szimbólumok és szövegek szerepelnek. Láthatjuk rajta a mártírok koronáját, annak a 41 lelkipásztornak a nevét (s utalva ezzel a mártírlisták kora újkori hagyományára is), akiket a dedikáció szerint „az evangéliumi hitükért és szabadságukért Magyarországról a nápolyi gályákra hurcoltak”. Egy nápolyi három evezősoros hadigályát (triremis) ábrázoló bronzdombormű alatt kinyitott bronzbiblia áll. A lapjain a 2Tim 4,7 olvasható, a kora újkori mártíriumvállalók egyik gyakran választott textusa, Károlyi fordításában: „Ama nemes harczot megharczoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam”. Szintén olvashatjuk az életben maradottakat 1676. február 11-én kiszabadító Michiel de Ruyter holland tengernagy nevét. Az oszlop tetején látható golyóbis a csillagokkal a mártíriumvállalás egyetemes jellegére utalhat.

Balogh Ferenc avatta fel az emlékművet a szeptember 21-i nagyszabású ünnepségen, melyen a város- és egyházvezetés, a hívek tömege, a református iskolák tanárai, diáksága, valamint az aznap felszentelt 61 fiatal lelkész vett részt. Beszédében azt bizonyította, hogy miért indokolt, ha ahhoz a Debrecenhez kötődik a gályarabokra emlékezés, amely nem volt érintett a 17. századi üldöztetésekben. Egyik érve szerint a gályarabságról szóló első jelentős emlékirat szerzője, Kocsi Csergő Bálint fiatalon Debrecenben tanult. (Ahogyan további 13 gályarab is. Ld. CSORBA 2018–2021 / 2024.) Sőt, Kocsi Csergő a nápolyi hajóról éppen a debreceni lelkészeket tájékoztatta 1675. október 5-i levelében, elpanaszolva rettenetes helyzetüket. Balogh azért is tartotta indokolt helyszínnek Debrecent az emlékezésre, mert a gyászévtized idején, éppen védettsége miatt, a város menhelye lett az üldözötteknek. A szónok továbbá a felekezeti és a nemzeti szabadság közötti szoros összefüggést hangsúlyozta. (CSIKY–BALOGH 1895; FAZAKAS 2022, 105–110.)

Ünnepségek az emlékműnél

A rendelkezésre álló adatok szerint az első ünnepség, amelyet a gályaraboszlopnál tartottak, az emlékmű leleplezésének első évfordulóján volt, 1896 szeptemberében. A következő három évvel később, 1899 szeptemberében, néhány református teológus némileg esetleges szervezésében. Viszont ekkor határozták el, hogy a főiskolai ifjúság minden évben meg fogja ünnepelni vagy azt a napot, melyen az emlékoszlopot leleplezték, vagy február 11-ikét, amikor Michiel de Ruyter holland tengernagy megszabadította a gályarabokat. Azonban a következő évtől egy harmadik alkalmon vált rendszeressé a megemlékezés a gályaraboszlopnál. A szoborállítást is finanszírozó özv. Hegyi Mihályné 1900 júniusában keltezett alapítványa 600 koronát adott a teológiai ifjúság Hittanszaki Önképző Társulatának (HÖT) a reformáció évfordulójának megünnepléséhez. Eszerint az alap kamatját minden évben olyan ifjúnak kell adni, aki a gályarabok emlékezetére megfelelő alkalmi beszédet ír (a későbbi években alkalmi vers is díjazhatóvá vált), s azt felolvassa az emlékoszlopnál, az október 31-i reformációs ünnepélyen. (Ez utóbbi emlékezést a debreceni kollégiumban már 1889 óta rendszeresen megtartották, ill. éppen 1900-ban lett kötelező az ország református iskoláiban. Ld. a Reformáció emléknapja szócikket.)

Bár az alapítvány 1901-től kezdve jutalmazott diákokat, először 1900. október 31-én emlékeztek meg a Gályarabok emlékoszlopánál, a Nagytemplomban rendezett nagyszabású ünnepséget követően: teológusok, a református felsőbb leányiskola és a tanítónőképezde tanárai és diáksága, valamint a Nagytemplomból kiözönlő tömeg. A következő évben az emlékkerti nyilvános alkalmat immár a HÖT szervezte, s az még nagyobb szabású volt, mint az előző: a debreceni reformátusok immár nemcsak a gályarabok emlékművénél emlékeztek, hanem a belváros tágabb terében, szinte körmenet jelleggel, ill. éttermi díszvacsorával. A következő években, kisebb különbségekkel, hasonlóan zajlottak az ünnepségek, a Hegyiné-féle alapítvány pályadíjának támogatásával. A debreceni gályarab-emlékezések iskolai tradíciójáról írta Szabó Lőrinc (1900–1957), 1910–1918 között kollégiumi diák volt, egyrészt a Testvérsiratók című drámai költeményét (1922), másrészt a Gályarabok éneke című 1947-es versét, a Tücsökzene ciklusban. (FAZAKAS 2022, 130–140.)

Voltak példák arra, hogy más alkalmakon is az emlékoszlopnál ünnepeltek, pl. a gályarab-szabadítás 250. jubileumán, 1925 februárjában (s ekkor számos más városi helyszínen is). Az 1920-as évek második felétől a Kollégium egyes tagozatai által külön megrendezett október 31-i ünnepségek leszűkültek a gályaraboszlopnál tartott koszorúzásra, ill. dísztermi ünnepi műsorra, esetleg konviktusbeli szeretetvendégségre. A kommunista hatalomátvételt követően sem szűntek meg az október 31-i istentisztelet után a gályarabemlékműnél tartott megemlékezések, koszorúzások: ezeken a gimnáziumi diákság és a teológusok vettek részt. Több irodalmi műben történt feldolgozást (Szabó Magda: Ókút, 1970; Moldova György: Negyven prédikátor, 1973) követően a korszak két kiemelkedő ünnepségét a szabadulás 300. évfordulóján, 1975. október 31-én, ill. 1976. február 11-én tartották a kollégiumi diákság részvételével. Az előbbi alkalmat a holland televízió közvetítette, az utóbbin pedig nagyszámú külföldi lelkész és tudós is részt vett. (GYŐRI 2020; GAÁL 2020.)

Az október 31-i egyházkerületi és -megyei, illetve iskolai megemlékezések a gályarab emlékműnél a rendszerváltás után is folytatódnak, néhány éve pedig rendszeressé vált a február 11-i koszorúzás, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem és a Debreceni Egyetem Néderlandisztika Tanszékének szervezésében.

Szakirodalom

Gályarab-emlékút: A magyar református gályarabok emlékezete – honlap, szerk. CSORBA Dávid, Budapest–Debrecen, KRE – Debreceni Református Kollégium, 2018–2021 / 2024. https://galyarabok.drk.hu/
CSIKY Lajos, BALOGH Ferenc: A magyar hitvalló lelkészek debreczeni emlékoszlopa, Debrecen, [s. n.], 1895.
FAZAKAS Gergely Tamás: Emlékezet és térhasználat. Nemzeti és felekezeti ünneplés Debrecenben a 19. század második felében, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2022.
GAÁL Botond: Michiel de Ruyter admirális és a magyar gályarabok, Mediárium 14(2020/1−3), 24–28.
GYŐRI L. János: A gályarabok debreceni emlékoszlopa mint az emlékezés helye a Református Kollégium 20. századi ünneplési gyakorlatában, Mediárium 14(2020/1−3), 6−23.
PORKOLÁB Tibor, „Nagyjainknak pantheonja épűl.”: Közösségi emlékezet, panteonizáció, emlékbeszéd, Budapest, Anonymus, 2005.

Szerző

Fazakas Gergely Tamás