Reformáció emléknapja

Október 31. A reformáció emléknapja

Előzmények a nemzetközi protestantizmusban

A római katolikus egyházban 1300 óta folyamatos volt a 25, 50, ill. 100 évente megtartott szentévek hagyománya, amely hatással volt a formálódó protestáns emlékezetkultúrára, a reformáció kezdetének megünneplésére. Viszont ezt a jubileumi formát V. Pál pápa (1605–1621) éppen a reformáció első centenáriumára rendezett nagyszabású német protestáns megemlékezésekre válaszképpen erősítette meg, rendkívüli szentévnek nyilvánítva 1617-et. Az emlékezeti-ellenemlékezeti küzdelmeknek a későbbi évszázadokban is számos nyoma van. A Német-római Birodalom evangélikusai már a 16. században is megemlékeztek időnként a reformációról.

1617 reprezentációi

Azonban az október 31-i dátum (valamint az ahhoz legközelebb eső vasárnap) csak az 1617-es ünnepségeket követően kezdett más alkalmakhoz képest (pl. az 1530-as ágostai hitvallás vagy az 1555-ös vallásbéke addigi félévszázados évfordulói) meghatározóbbá válni, ill. a lutheri tételkiszögezés narratívája egyre kiemeltebb szerepet kapni a szöveges és képi reprezentációkban. A protestáns–katolikus, kisebb mértékben evangélikus–református küzdelmek összefüggésében megszervezett, a felekezeti identitásformálás és európai politikai szövetségkötések szempontjából lényeges első centenárium reprezentációjában – az evangélikusokon, különösen az egyetemi központjaikon kívül – a pfalzi reformátusoknak is jelentős szerepük volt. Elsősorban V. Frigyes választófejedelemnek, a heidelbergi egyetemi ünnepségeknek és Abraham Scultetus udvari lelkésznek – az ő jubileumi prédikációját Szenci Molnár Albert hamar magyarra fordította, s ki is adta 1617-ben.

Október 31-e évenkénti ünneplése azonban csak később alakult ki. Pl. Szászországban a 150. évfordulótól, de számos protestáns tartományban még a 18. században is csak a centenáriumokat vagy félcentenáriumokat ülték meg. Az 1717-ben rendezett, főképpen egyetemi ünnepségek reprezentációs mértéke és a hatalomhoz való viszonya régiónként eltérő volt. A 19. századra az október végi alkalom mindenhol rendszeres reformációs megemlékezéssé vált, s ekkorra ez lett a leginkább identifikáló német protestáns ünnep: különösen az evangélikusság, de a reformátusok szempontjából is, Luther-szoborokkal, emlékhelyekkel, -fákkal, -érmékkel gazdagított, ill. popularizált-kommercionalizált alkalom. Az október 31-i jubileum intézménye, rítusrendje és szimbolikus-vizuális kultúrája hatással volt további protestáns, sőt, katolikus, valamint szekuláris ünnepi gyakorlatokra is, jelentős befolyással a német önazonosságra, s mintaként szolgálva más nemzetek protestáns egyházi, valamint részben világi identitásformálására és emlékezeti kultúrájára. Noha évi rendszerességű lett a megemlékezés, az 1917-es és 2017-es jubileumi ünnepségek szintén kiemelt jelentőségűek voltak, nemcsak a németországi, hanem a nemzetközi kommemorációs események sorában is. (PAYR 1911, 489–491, 578; WENDEBOURG 2011; HOWARD 2016; ITTZÉS 2017; SZÁRAZ–FAZAKAS–IMRE 2018; KOVÁCS K. 2022, 79–81.)

Az ünneppé válás előzményei Magyarországon

Akad nyoma annak, hogy a magyarországi protestáns egyházakban már a 17. század óta tartottak reformációs ünnepélyeket, ám ezek az alkalmak két évszázadon át jórészt a centenáriumokhoz kötődtek. Az 1617-es jubileum már az erősödő protestáns-katolikus küzdelmek árnyékában formálódott; elsősorban felföldi lutheránus környezetből ismerünk adatokat (Lőcséről, Biccséről). A magyarországi reformátusság a nyugat-európai felekezeti polémiákról, protestáns emlékezet- és reprezentációs kultúráról nemcsak Szenci Molnár fent említett Scultetus-fordításából tudhatott, hanem közvetlenebbül is kapcsolatba kerülhettek mindezzel. Elsősorban Sárospatak és Debrecen kollégiumai a német egyetemekre (Heidelbergbe, Marburgba) küldött peregrinus diákjain és a hazahozott kiadványokon keresztül. A bicentenárium alkalmán, szintén jelentékeny felekezeti feszültségtérben, főképpen lutheránus közösségekben emlékeztek a reformáció kezdetére: nagyobb szabású ünnepséggel, vagy visszafogottabban, esetleg már üldöztetések közepette. A református alkalmak közül kiemelkedő volt a sárospataki kollégiumi megemlékezés 1717. október 31-én. (PAYR 1911, 491–501; FABINY 1965, 26–32; SZÁRAZ–FAZAKAS–IMRE 2018.)

A tricentenárium (1817)

A tricentenárium alkalmával már arra törekedett a protestánsok egy része – a türelmi rendelet (1781) utáni liberalizmus és vallási tolerancia alapján –, hogy ne sértsék meg a katolikusokat az ünnepségekkel. 1817-ben a legtöbb evangélikus gyülekezetben az október 31-hez legközelebbi vasárnap, november 2-án emlékeztek, a korábbi évfordulókhoz képest nagyobb arányban tárgyi felajánlásokkal, építkezésekkel és intézmények megáldásával. A reformátusok az október 31-i dátumhoz képest vagy korábban ünnepeltek (Sárospatak és más tiszáninneniek), vagy később: a Dunamelléken és Dunántúlon november végén, a Tiszántúlon decemberben, Erdélyben január elején. A kerületi jegyzőkönyvekben találunk példát előírt prédikációra, könyörgésre és hálaadásra, ám a végrehajtásnak kevés nyoma van a forrásokban.

1817. után ugyan több évben is megszervezték az ünnepséget október 31-e táján, azonban lassan vált rendszeressé és egységessé, különösen a reformátusság körében. E felekezet teológiáin, ill. a középiskolái egy részében, tehát korántsem országosan, megemlékeztek 1864-ben Kálvin halálának, 1867-ben a II. Helvét Hitvallás magyarországi elfogadásának, 1872-ben pedig Melius Juhász Péter elhunytának 300 éves évfordulóiról, továbbá a gályarabok megszabadításának bicentenáriumáról (1876), Luther és Zwingli születésének négyszázadik jubileumáról (1883 és 1884), a Károlyi-emlékévben a bibliafordításról (1890) stb. A vonatkozó témákban fordításokat és eredeti publikációkat jelentettek meg, továbbá az emlékezés rítusainak formálásával igyekeztek a felekezeti identitást újraerősíteni, a reformátusságnak a lokális társadalomban elfoglalt helyét megszilárdítani, az evangélikusok antikálvinizmusával is polemizálva. A 19. század utolsó harmadában, elsősorban Debrecenben és Sárospatakon, néhányan a kálvini orthodoxiát tartották követendőnek, francia, valamint skót teológiai inspirációk alapján. Abban azonban hasonlítottak az evangélikus és a református ünnepélyek, hogy nem volt ritka a katolicizmussal szemben megfogalmazott identitás- és emlékezetpolitika. Különösen azért, mert a kiegyezés után Magyarországon is erősödőben volt a Nyugat-Európában már korábban is jellemző Róma centrikus, a protestantizmussal kevéssé toleráns katolikus mozgalom, az ún. ultramontanizmus. (RADA 2017.)

A 19. század utolsó harmadában a református lelkészek és az értelmiség egy része a vallási és politikai helyzetet olyan nemzeti és felekezeti kihívásként, identifikációs, teológiai és belmissziós kérdésként értelmezte, amely az 1849 utáni elnyomás és az 1859–60-as ún. pátensharc folytatása. A szabadságharcra is a reformáció, a protestánsüldözések és a gályarabság sajátos összefüggésében emlékeztek. E tekintetben voltak mintáik az erősödő nemzetközi Kálvin-redivivusban is: a reformátort sokan „az újkori szabadság egyik alapítójá”-nak tartottak, amely szabadság „csak a reformátió követeztében jöhetett létre”. (Az ezt szorgalmazó Merle d’Aubigné francia lelkész gondolatait Balogh Ferenc, debreceni egyháztörténész professzor adaptálta Magyarországon.) A millenniumi ünnepségek táján az egyházi, s részben világi szerzők közül többen azonosították szinekdochikusan a magyarságot és a protestantizmust, főképpen a reformátusságot, s hangsúlyozták, hogy a reformáció felvétele hozzájárult a nemzeti identitás megőrzéséhez, a katolikusok esetében viszont csupán felszínesnek tartották a hazafiságot. (PAYR 1911, 564–574, 578; FABINY 1967, 32–35; BARTHA–MAKKAI 1983; BRANDT 1998; KÓSA 2011, 141–154, 289–317; P. SZÁSZFALVI 2017, 114–115; KOVÁCS Á. 2010; FAZAKAS 2022, 111–143; KOVÁCS K. 2022, 77, 89–92, 95.)

Hivatalos ünnep a református egyházban

A Magyarországi Református Egyházban az évi rendszerességű gyülekezeti megemlékezéseket az 1881–82-es alkotmányozó zsinat írta elő. Az első ülésszak nyitó istentiszteletét 1881. október 31-én tartották meg Debrecenben. Az ünnep rendszeresítését a zsinat az első közalapi törvényben fogalmazta meg, amennyiben a Közalap bevételi forrásai közé sorolták a minden év október utolsó vasárnapján „mint a reformátió évfordultán” tartandó istentisztelet perselypénz-jövedelmét. (BARTHA–MAKKAI 1983, 256.) De volt előzménye ennek a református egyházban: a gyülekezetek már korábban is jótékony célú felajánlásokat, alapítványokat gyakran valamely nagyobb ünnep alkalmával tettek. Például az 1817-es tricentenáriumi istentiszteleten összegyűlt perselypénzt Debrecenben a város szegényeinek megsegítésére fordították. (P. SZÁSZFALVI 2017, 116.) A második országos zsinat (1891–1893) megismételte az előző közalapi törvényt. Amiatt volt szükség erre, mert éveken át küzdelmet folytattak azért, hogy megfelelő legyen a bevétel, helyenként legyen egyáltalán adomány, máshol pedig, hogy megtartsák a gyülekezetek az ünnepet. Ezért is bocsátottak ki az emlékező alkalmakra mintabeszédeket.

A református iskolák közül először, 1889. október 31-től a Debreceni Kollégiumban ünnepeltek évi rendszerességgel, a Hittanszaki Önképző Társulat és felügyelő tanára, Balogh Ferenc kezdeményezésére. (Más eseményhez kötődően már korábban is: 1883-ban e napon leplezték le a Kollégium díszlépcsőházában Petőfi szobrát.) A következő években az október 31-i kollégiumi ünnepségeket egyre nagyobb reprezentációval ülték meg, a debreceni nyilvánosság elé is kilépve. 1900-tól a Nagytemplomban és a gályarabok emlékoszlopánál emlékezve, a következő évben pedig a belvárosi térben, körmenet jellegű formában is megmutatva magukat, részben válaszul a katolikusok térfoglalására, a társadalmi és kulturális jelenlét erősítésének szándékával. Az 1890-es években más református gimnáziumokban is jellemzővé kezdett válni a rendszeres megemlékezés.

A Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének 1900 áprilisi határozatával fogadták el a reformáció október 31-i emléknapja kötelező megünneplését az összes református iskolában. A felterjesztést a Tiszáninneni Egyházkerület fogalmazta meg, javasolva az 1899-ben sárospataki javaslatra bevezetett saját gyakorlatuk kiterjesztését. A döntésnek azért is volt jelentősége, mert az 1881–82-es zsinat határozata és annak 1891–1893-as megismétlése óta is alig sikerült gyülekezeti szinten „bevinni e par excellence protestáns ünnep megtartását, s […] azt a rendelkezést, hogy ilyenkor a perselyek a közalap czéljaira tétessenek ki”. A konvent 1900 áprilisában hozott határozatát követően a tiszántúli egyházkerület 1900. májusi közgyűlésén szintén eldöntötte, hogy október 31-ét kötelező iskolai ünnepéllyé teszi, s kimondja, hogy a főgimnáziumban istentisztelettel egybekötött alkalom tartandó, amikor egész nap szünetel a tanítás. (FAZAKAS 2022, 134–135.)

A 400. évforduló

Az évente megtartott ünnepségek közül kiemelkedik a 400. évforduló. Noha az első világháború Európa-szerte, így nálunk is beárnyékolta a megemlékezéseket, 1917. október 31-én az ország jelentős részében ünnepet tartottak az evangélikus és a református gyülekezetek és iskolák. Az istentiszteleteken túl az év folyamán intézményeket alapítottak, közadakozásokat és (részben háborús) segélyezéseket indítottak, emlékérméket és klenódiumokat készíttettek, pályadíjakat tűztek ki irodalmi és egyháztörténeti munkák írására, utólag pedig emlékkönyveket adtak ki. A református alkalmak közül különösen jelentős volt a budapesti országos emlékünnepély, valamint a debreceni istentisztelet. Ez utóbbi rendje és résztvevőinek sora hasonló volt az 1817-es alkalomhoz: a többi egyház is képviseltette magát, jelen volt a városi tanács összes tagja, majd a Kistemplomban tartott díszközgyűléssel zárult. Nemcsak az ünnep napján, hanem vasárnap is tartottak záróistentiszteletet Debrecenben, koncertekkel, irodalmi estekkel. (FABINY 1967, 35–37; P. SZÁSZFALVI 2017, 112–118.)

Mai ünnepszentelés

A 20. század középső és második harmadának reformációs emléknapjai a korábbi időszakokhoz képest kevéssé kutatottak, de a hagyomány folyamatosnak látszik, változó intenzitással, eltérő emlékezeti és identifikációs jelleggel, főképpen a protestáns intézményrendszer kommunista államosítását követően. A kiemelt évfordulók azonban a szocializmus idején is túlértek az egyházak határain, s valamelyest láthatóvá váltak a hazai és külföldi lelkészi és tudományos közösség, a hazai társadalom és a nemzetközi protestáns közvélemény számára. A reformátusok 1967-ben a reformáció 450. és az 1567-es debreceni zsinat 400. évfordulóját ünnepelték Debrecenben. Nemcsak október 31-i ökumenikus megemlékezéssel, emlékéremmel, hanem a jegyzőkönyvek szerint „tartalmilag” is: ún. zsinati tanításokkal és az egyház új törvénykönyvével. A reformáció fél évezredes, valamint a debreceni zsinat 450. évfordulójának megünneplése, az egész 2017-es – ökumenikus, ill. részben szekuláris – emlékév, továbbá az alapos előkészítő időszak missziói, társadalmi és (vallás)politikai, tudományos, kulturális és vallásturisztikai eredményeinek átfogó értékelése még várat magára. (P. SZÁSZFALVI 2017, 115, 118–120.)

Szakirodalom

BARTHA Tibor, MAKKAI László (szerk.): Tanulmányok a Magyarországi Református Egyház történetéből, 1867–1978, Budapest, MRE Sajtóosztálya, 1983. (Bucsay M., Márkus M., Papp J. tanulmányai)

BRANDT, Juliane: A protestánsok és a millennium, Századvég 3(1998), 167–193.

FABINY Tibor: A reformáció évszázados ünnepei hazánkban, Evangélikus Naptár, 1967, 25–37.

FAZAKAS Gergely Tamás: Emlékezet és térhasználat. Nemzeti és felekezeti ünneplés Debrecenben a 19. század második felében, Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2022.

HOWARD, Thomas A.: Remembering the Reformation, Oxford, Oxford University Press, 2016.

ITTZÉS Gábor, Reformáció és ünnep: Hogyan lett október 31-e a reformáció kezdetének évfordulója?, Credo, 23(2017/3–4), 47–63.

KÓSA László: Művelődés, egyház, társadalom, Budapest, Akadémiai, 2011.

KOVÁCS Ábrahám: Hitvédelem és egyháziasság. A debreceni új ortodoxia vitája a liberális teológiával, Budapest, L’Harmattan, 2010.

KOVÁCS Kálmán Árpád: A magyar református emlékezetkultúra fejlődése (1864–1917), In: FABÓ Edit (szerk.): Dualizmus kori emlékezetőrzés, Budapest, MAKI, 2022, 77–106.

P. SZÁSZFALVI Márta, A református vallási turizmus dimenziói és a reformáció évszázados jubileumai, Déri Múzeum Évkönyve, 88(2017), 101–127.

PAYR Sándor: A reformáció évszázados ünnepei hazánkban (1–2), Protestáns Szemle, 23(1911), 489–501, 564–579.

RADA János: A kultúrharc retorikája és a protestantizmus magyarországi röpiratokban, Történelmi Szemle, 59(2017/1), 129–144.

SZÁRAZ Orsolya, FAZAKAS Gergely Tamás, IMRE Mihály (szerk.): A reformáció emlékezete, Debrecen, Egyetemi, 2018. (Bitskey I., Csepregi Z., Csorba D., Heltai J., Imre M., P. Vásárhelyi J. tanulmányai)

WENDEBOURG Dorothea: Die Reformationsjubiläen des 19. Jahrhunderts, Zeitschrift für Theologie und Kirche, 108(2011/3), 270–335.

Szerző

Fazakas Gergely Tamás