Protestáns gregoriánum
Gregoriánum - I. Gergely pápáról elnevezett zenei, liturgiai műfaj (cantus gregorianus, cantus planus, cantus choralis), mely egyházi egyszólamú, hangszerkíséret nélküli liturgikus kórus vagy szóló ének, többnyire latin nyelven.
Magyar nyelvű gregoriánum
Az egyetemes komolyzenei repertórium fontos szegmensét képezi a gregoriánum. Azonban az egyetemes gregoriánumon belül a 16. századtól a Kárpát-medencében egy olyan egyházzenei, liturgikus jelenség jött létre, amely speciálisan magyar sajátossággá vált: a magyar protestáns egyházak a nyugati mintáktól eltérően nem szakítottak a középkori latin liturgia hagyományaival, hanem azt anyanyelvre fordítva, a hitelvekhez igazítva tovább használták. Ezt a zenei örökséget nevezzük összefoglaló néven protestáns gregoriánumnak.
Miért éppen gregorián?
A 16. századi magyarországi és erdélyi reformátorok liturgiai szempontból választás előtt álltak. Viszonylag bő választékból válogathattak, hiszen Kálvin genfi vagy strasbourgi, a lutheri német, vagy a zürichi mintát is követhették volna. Az igei és hitvallási alapvetésre építkező reformátori egyház az anyanyelvű igehirdetést tette az istentisztelet központi tényezőjévé, mellette viszont megtartotta azokat a liturgiai formákat, amelyek addig is jellemezték az egyházat. A reformáció első hitvallása, az 1530-as Confessio Augustana szerint „az egyházi szokásokról azt tanítják, hogy meg kell őrizni mindazokat, amelyek bűn nélkül megtarthatók és az egyház békességét, jó rendjét szolgálják – mint bizonyos szent napok, ünnepek, és hasonlók.”. Bullinger Henrik megfogalmazásában a Második Helvét Hitvallás előszavában így olvashatunk erről:
„mi Krisztus egyházaitól, amelyek Németországban, Franciaországban, Angliában és a keresztyén világ más országaiban vannak, nem különülünk el, és nem válunk el istentelen szakadással, hanem az általunk vallott keresztyén igazságban velük mind egyetértünk, és őket tiszta szeretettel szeretjük. Bár a különböző egyházakban van bizonyos eltérés a kifejezésekben, a tanítás módjában, a vallási szokásokban és a szertartásokban, s ezeket mindenik egyház elfogadta a maga helyzete szerint saját javára és épülésére, mégis úgy látszik, hogy az egyház története során ez sohasem szolgáltatott okot viszálykodásokra és szakadásokra. E tekintetben ugyanis a keresztyén egyházak mindig éltek szabadságukkal, amint az egyháztörténelemben látható”.
Hasonló értelmű a Huszár Gál 1574-es énekeskönyvéből (CXCVI r. levél) származó alábbi idézet is, amely az úrvacsorai istentisztelet liturgiájára nézve fogalmazódott meg, de túlmutat azon: „Azért, hogy az előttünk való rendtartástól [ti. a középkori liturgiától], hogy minket valaki teljességgel elszakadtaknak ne mondhasson, amennyiben az Istennek szerzése ellen nincsen, követjük”. Ezekben a mondatokban benne van a reformátorok liturgiát is érintő két fő gondolata: ők nem szakadárok, hanem katolikus reformátorok, és a reformátori Sola Scriptura elv jegyében mindenben egyedül Isten szavának, a Szentírásnak kell érvényesülnie. Ennek értelmében a magyar protestáns egyházak, eltávolítva minden Szentírással nem egyező elemet, megtartották azokat az istentiszteleti formákat, amelyek a középkori egyházban használatban voltak.
A jogfolytonosságon túl még egy fontos érv szólt a középkori liturgia továbbélő gyakorlata mellett, ez pedig az egyháztagok, a gyülekezetek igénye volt. A 18. század első felében, a gregorián éneklés elmaradása idején vált nyilvánvalóvá, hogy nem pusztán hagyományőrzés volt ez a közösségek részéről, akik ezekben a szertartási elemekben hitgyakorlatuk megfelelő kifejezési formáit látták. Példa erre a háromszéki iskolamesterek esete, akik az 1759-as kézdivásárhelyi zsinaton panaszt tettek, hogy noha eltöröltetett a nagyheti passió éneklése, a hívek „mégis megkívánják” azt. A zsinat határozatából kiérződik a gyülekezetek kívánságának tiszteletben tartása: „ami pedig az úgynevezett passió éneklését nézi, már régen el vagyon ez is az ecclesiai rendelés által törölve, melyet ha mégis azok ellen is valamely ecclesia kívánna, az alatt a két rhénes forint megfizetése alatt kívánhatja, mely azon szokást eltörlő rendelés előtt szokott járni”.
Magyar protestáns gregorián?
A gregorián ének történetének fontos állomása az eredetileg latin nyelvű tételek nemzeti nyelvekre fordítása. Czeglédy Sándor idézi a következő, egy 17. századi német énekeskönyvben olvasható gondolatot: „mutata musica in templis mutatur etiam doctrinae genus” – azaz, ha megváltoztatod a templomokban a zenét (éneklést), a tanítás jellege is megváltozik. Noha a reformáció előtti időkből is ismeretesek magyar nyelvű liturgikus tételek, kétségtelen, hogy az anyanyelvű éneklés, liturgia és prédikálás bevezetését a reformáció végezte el. Huszár Gál 1574-es Komjáti graduáljában (III r) olvashatjuk a következő mondatot: „E psalmust mi eképpen csináltuk ritmussal való énekbe, azokért, akik csak magyar módra való versekkel akarják énekelni”. A reformáció istentiszteleti formáinak, az énektételek fordításainak és kontrafaktumainak létrejöttében ennek értelmében a gyülekezetek igénye is közrejátszott, így az egyház részéről érkező anyanyelvű keresztyén tanítás és a hívek részéről az arra való igény szerencsésen találkozott.
A gregorián dallam a középkori gyakorlatban túlnyomórészt latin szöveghez kapcsolódva élt, vele együtt született. Azonban a középkor vége felé az egyházi reformtörekvések hatására sorra mutatkoztak olyan törekvések, hogy a szövegeket átültessék nemzeti nyelvekre is: először német és cseh, később svéd, norvég, angol nyelvű gregorián énekekkel találkozunk. Mivel a gregorián ének, mint gondolkodásmód, szellemiség és énekkultúra jellemzően az egyházi latinitás keretében alakult ki, emiatt nagyon szorosan kötődik a latin nyelvhez. A magyar reformáció mégis véghezvitte azt a bravúrt, hogy a latin nyelv gondolatmenetéhez, prozódiájához, ritmusához hozzánőtt zenei műfajt nem csak részeiben, de szinte egészében átültette magyarra. Így lett az egyik leggazdagabb anyanyelvű gregorián énekanyag a 16–17. századi magyarországi protestáns egyházaké, akik mintegy 1000 dallamot énekeltek anyanyelvre fordítva.
Annak ellenére, hogy a latin nyelv nyelvtana, prozódiája, ritmusa, a rövid és hosszú szótagok váltakozása is szorosan magához láncolja ezt a zenét, a protestáns istentiszteletek anyanyelvre fordított szövegei ráillettek a gregorián formakészletre, ugyanakkor egyszerűbbé, és ezáltal közérthetőbbe is tették. Ferenczi Ilona megfogalmazása szerint a magyar nyelvű gregorián megörökölte a latin nyelvű ősétől az olyan alapvető tulajdonságokat, mint az egyszerűség, objektivitás és tisztaság. Mint funkcionális liturgikus zene, a gregorián mindig egyszerre hordozott zenei és spitituális üzenetet. A középkorban azoknak, akik a latint anyanyelvi szinten tudták, minden zenei frázis egyszerre szólt az értelmükhöz és a zenei hallásukhoz. A kettő szétválaszthatatlanul összefonódva idézte elő ennek az énekműfajnak az érzelmi, lelki hatását. Mindez anyanyelven előadva és hallgatva – liturgikus gondolkodással: átélve – akadálytalanul közvetítődött magyar közegben is, immár a latin nyelv ismeretének feltétele nélkül.
Konfesszionalitás
A reformáció nem hirtelen, dátumhoz köthetően robbant be a késő-középkori nyugati keresztyénség és társadalom életébe, hanem teológiai, társadalmi és politikai fejlemények összefüggéseként jelentkezett. Ugyanígy az egyház szertartási életének kérdésében is sokrétűségről, dinamizmusról, meglévő struktúrák megőrzéséről vagy új szempontok szerinti átalakításáról beszélhetünk. Olyan folyamatokról, amelyeket a hitbeli-teológiai meggyőződés, az egyházi hagyományok, esetleg jogrendek érdekérvényesítése, egymásnak feszülése, és a regionális szociokulturális adottságok egyaránt alakítottak.
A reformáció előfutárai, majd megvalósítói körében az anyanyelvűség kérdése elsődleges volt, de karöltve járt a konfesszionális szempontokkal. A gregorián énekek átörökítése során a felekezeti szempontok fokozottan érvényesültek a római katolikus hitelveknek megfelelő énektételek átformálásában. A fordítás során elmaradtak a protestáns hitelvekkel nem egyező szövegrészek. Ilyenek például a Szűz Mária és a szentek tiszteletével kapcsolatos szövegek. A református egyházfelfogás szerint a hívőnek a megkereszteltek egyetemes papsága által közvetlen és személyes kapcsolata van Jézus Krisztussal, mint feltámadott Úrral, aki a Szentlélek által részesíti az ő jelenlétében a hívő embert. Tehát nincsen szükség közbenjárókra. Ez az egyházértelmezés a kegyességi kultúrában is jelentős változást hozott, és a szentek tiszteletének elvetését és a mariológia kérdésének átértelmezését eredményezte. Zenei példaként utalhatunk Huszár Gál 1574-es graduáljában (f. 251v) a húsvéti liturgia elején az Örülj és örvndezz keresztyéneknek gyülekezeti kezdetű, introitusra utaló antifonára, amely a Regina Coeli laetare kezdetű Mária-antifonából lett átalakítva.
A rendkívül hangsúlyos Sola Scriptura (kizárólag a Szentírás) elve itt fokozottan érvényesülhetett: a gregorián énekszövegek a szakirodalom szerint kb. 80%-ban bibliai szövegek vagy azok parafrázisai. A magyar énektételek szövegei ugyanolyan szorosan kötődnek a bibliai szövegekhez, sok esetekben, például a zsoltárok, egyes antifonák stb. esetében szóról-szóra követik a Vizsolyi Biblia (1590) szövegkészletét.
A konfesszionalitás érvényesítésének egyik érdekes jelensége, amelyre Karasszon Dezső hívta fel a figyelmet, hogy a mise állandó részeként elhangzó Agnus Dei elmaradt, ill. más funkciót kapott a református liturgiában. Feltételezhetően azért, hogy az eredetileg az áldoztatáskor, az ostya megtörésekor elhangzó énektétel kapcsán a hívek ne asszociáljanak az úrvacsorai jegyek átlényegülésére, ezzel is elkerülve a reformátorok által elutasított transszubsztanciáció gondolatát.
A források: a graduál
Az óprotestáns istentiszteleti alkalmakat a középkori hagyománynak megfelelően fő- és mellék-istentiszteletekre osztották. A mellék-istentiszteletek rendjén gyakorlatban volt – a helyi szokástól függően – az éjféli és hajnali imaóra (matutinum és laudes), a „regveli és délyesti könyörgés” (prima és vespera), valamint az esti imaóra (completorium). A különböző imaórák jelenlétére nem egyenlő arányban adnak adatot a megmaradt szerkönyvek, a szinte kizárólagos korabeli források. Az istentiszteletek szertartásában egyaránt helyet kapott a lelkész, a liturgikus chorus, valamint a gyülekezet éneke. Az ének- és énekeskönyvek egymáshoz való viszonya több kérdést vetett fel, azonban a korabeli szertartási énekeket tartalmazó graduálok, vagy graduál jellegű énekeskönyvek bizonyságai szerint a reformációval kezdődően a liturgia végleges leegyszerűsödéséig a református istentiszteleti éneklés a graduálon alapult.
A protestáns graduál a liturgiát vezető lelkész, kántor és a chorus számára a középkori liturgikus tételekből átalakított szertartási énekek gyűjteménye, magyar nyelvű gregorián tételeket tartalmaz, amelyeket liturgikus céllal fordítottak le, vagy szereztek. A graduálok a főistentisztelet liturgikus tételei mellett a középkori imaórákból (horákból) megmaradt legfontosabb mellék-istentiszteletek, főképp a prima, vespera, completorium liturgiáját tartalmazzák. A protestáns graduál a 16. század második felétől az 1636-ban nyomtatásban kiadott Öreg graduál megjelenéséig fokozatos fejlődésen ment át, majd a 17. század második felétől keződően egy lassú, egyes egyházközségek esetében a 19. századig húzódó folyamat eredményeként elmaradt a magyar református egyház istentiszteleti gyakorlatából. Mint könyvműfaj, főleg kéziratos formában terjedt. Kivétel ez alól Kálmáncsehi Sánta Márton príma-rendje, Huszár Gál Komjáti Graduálja és az Öreg Graduál volt.
Egy hosszabb ideig „regnáló” műfaj
A magyar zenei tudományosság és a szakirodalom viszonylag későn ismerte fel ennek a liturgikus műfajnak a meglétét és jelentőséget, pedig a korabeli kottás és nyomtatott forrásokon túl a másodlagos források (jegyzőkönyvek, leltárak stb.) is bőven nyújtanak adatokat a műfaj jelenlétére.
Korábban az a nézet volt elterjedt, hogy a gregorián éneklés gyakorlata abbamaradt a 17. században, főleg a puritanizmus hatására. Ehhez képest a fennmaradt nyomtatványok és kottás kéziratok, valamint a levéltári források arról tanúskodnak, hogy még a 19. század fordulóján, néhol még később is gyakorlatban volt ez az egyházzenei örökség, főképp a nagyheti liturgiában (passió, lamentáció). A fennmaradt adatok szerint általános volt a protestáns gregoriánum és a gyülekezeti énekek, és ennek alapján a protestáns gregoriánum énekanyagát tartalmazó graduál és a strofikus énekeket tartalmazó gyülekezeti énekeskönyv, az ún. cantionale, majd a későbbi szóhasználat szerint impressum közös használata.
A 18. században fokozatosan ment végbe a gregoriánum elmaradása a protestáns egyházak liturgiájából, csak a nagyheti tételek, a passió és lamentáció éneklésének hagyománya maradt fenn több helyen. Ennek egyik oka a kántorok képzetlensége volt, de hozzájárult az is, hogy a megerősödő ellenreformáció hatására a műfaj „katolikus” mivolta ellenszenvet ébresztett.
A protestáns gregoriánum és az orgonák elterjedése
Erdélyben a 18. század második felétől terjedt el az orgonák használata, amely legtöbb esetben a gregorián éneklés végleges kiszorulását eredményezte. Példa erre a kolozsvári Farkas utcai egyházközség esete, ahol az orgona egyik felirata szerint a hangszer 1766-ban készült, és került a templom szentélyébe elhelyezett, fából ácsolt karzatra. Ezt követően pedig 1771-ben Zoltán József könyvtárőr a Kolozsvári Református Kollégium könyvtárának adománykönyvébe bejegyezte, hogy az egykori lelkész, Deáki Filip Sámuel özvegye az egyházközség 1636-os Öreg Graduálját – amely az orgonán kísért, strófikus énekek használatával feleslegessé vált – a Kollégium könyvtárának adományozta: „25 Jun. Vidua Clar[issimi] Sam[uelis] Deáki in Bibliothecam illatus est Liber Cantionum veterum Hungarorum, hoc titulo insignitus: A keresztyéni üdvözítő hitnek igazságához intézett ékes ritmusú Hymnusokkal megtöltetett Gradual. Gyulafehérvárott az Igének megtestesülés után 1636 esztendőben. In Folio”.
Szakirodalom
A keresztyéni gyülekezetbe való reggeli éneklések, melyeket Prímáknak hívnak, a Kálmáncsehi Márton mestertől magyarra fordított psalmusokkal egyetemben. Debrecen 1561. (Hasonmás kiadása Bibliotheca Hungarica Antiqua, XII, Bp. 1983.) Bárdos Kornél: Harcok a passió éneklése körül Magyarországon, Theológiai Szemle 1971, 296–300. Bárdos Kornél, Csomasz Tóth Kálmán: A magyar protestáns graduálok himnuszai, Bp., 1977 (Népzene és zenetörténet, III), 134–256. Uők: Az Eperjesi Graduál. I. Gregorián kapcsolatok, II. Kórusok és népénekdallamok, Bp., 1957 (Zenetudományi Tanulmányok, VI), 165–198, 199–264. Uők: Az Eperjesi Graduál. Zenetörténeti Tanulmányok VI (1957), 165–264. Czeglédy Sándor: „Emberi hagyományok ostorozása”, Református Egyház 1964, 59. Uő: Megifjodó öreg graduálok, Confessio 1978, 68–78. Csomasz Tóth Kálmán: A zene szerepe a liturgiában. Gyülekezeti és graduális éneklés. Magyar evangélikusok. Reformátusok, in Bárdos Kornél (szerk.): Magyarország Zenetörténetei, II, 1541–1686, Bp., 1990, 186–199, 202–205.
