RefWiki

''Tofeus Mihály'' (1624. szeptember 29.-1684. október 23.) református lelkész, udvari prédikátor, erdélyi püspök, teológiai író.

== Élete ==
Nevének helyes alakja: Székelyhidi Tofeus (azaz: Tófői) Mihály. <ref>A "Tofeus Dobos" névalak hibás. Lásd: Apáczai és kortársai: Herepei János cikkei, szerk. Keserü Bálint, Bp., Szeged, JATE, 1966 (Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez, 2), 76–79.</ref>
1624. szeptember 29-én született a partiumi Székelyhídon (ma: Săcuieu, Románia). Székelyhídon és Váradon, majd külföldön Franekerben (1646), Utrechtben (1647), Harderwijkben (1648) és Leidenben (1648) tanult. A londoni Gresham College-ban is járt (1648k.).
Utrechtben előbb Gisbertus Voetiusnál Quaestio historico-theologica de translatione imperii a Graecis ad Francos címmel, Franekerben Johannes Coccejusnál Ad ultima Mosis címmel védett meg egy-egy teológiai értekezést. Leidenben Arnoldus Vinnius vezetésével szerzett teológiai doktorátust a De actuali Dei providentia című értekezésével.
Hazatérését követően 1650–1651 folyamán Váradon tanított. Ebből az időszakból maradt fenn a De perseverantia sanctorum című kétrészes értekezése, az elsőnél Becskeházi István, a másodiknál Székelyhidi István disputált. 1650. szeptember 4-én a tasnádi közzsinaton Szathmári Lázár Miklós szatmári lelkész elnökletével és Csehi András nagybányai rektor társaságában a De gratia vocationis hominum ad salutem témában értekezett. 1651 végétől 1653-ig a Sárospataki Református Kollégiumban tanított másodrektorként, ahol az 1652-ben elhunyt Rákóczi Zsigmond temetésére héber nyelvű gyászverset írt. 1653-tól Bodrogkeresztúron, 1656-tól Bihardiószegen, 1658-tól Szatmáron lelkészkedett. 1665-ben I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem udvari papjának hívta el. 1679. június 4-én megválasztották erdélyi püspöknek. 1684. október 23-án hunyt el, november 5-én Gyulafehérvárott Szathmárnémeti Sámuel és Horti István tartott gyászbeszédet fölötte.<ref>Életére lásd: Koncz József, Tofeus Mihály erdélyi ev. ref. püspök élete, Kolozsvár, Ajtai Albert, 1893. (Klny. a Protestáns Közlönyből.); Zoványi Jenő, Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon, szerk. Ladányi Sándor, 3. jav. bőv. kiad., Bp., MRE Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, 1977.; Magyar művelődéstörténeti lexikon: Középkor és kora újkor, főszerk. Kőszeghy Péter, Bp., Balassi, 2003–2014.</ref>

Legnagyobb terjedelmű műve, A szent Soltárok resolutiója (1683) jól illeszkedik a 17. század második felének megpróbáltatásaira reflektáló erdélyi zsoltárértelmező munkák sorába. Létrejöttét a fejedelmi pár támogatta, két íródeákkal, Tiszaújhelyi Istvánnal és Óvári Keszei Jánossal jegyeztették le Tofeus 1679 májusa és 1682 májusa között az udvarban elhangzott magyar nyelvű prédikációit. Prófétai küldetéstudat jellemzi a prédikációit, amelyekben gyakran fejtegetett politikai-társadalmi kérdéseket (pl. a kormányzás helyes rendje, a jobbágyok sanyargatása). A bibliai példázatok mellett kedvelte a történelemből vett exemplumokat. Az egyik utolsó prédikátorunk volt, aki a wittenbergi történelemszemléletet beépítette az igehirdetésébe. Egyetlen nyomtatásban megjelent prédikációskötete mellett számos beszéde maradhatott kéziratban, amelyek mára elvesztek. <ref>Kathona Géza, Tofeus Mihály kora szellemi áramlataiban: (A zsoltárrezolúciók elemzése) = Irodalom és ideológia a 16–17. században, szerk. Varjas Béla, Bp., Akadémiai K., 1987 (Memoria saeculorum Hungariae, 5), 401–425.; Kurta József, Tofeus Mihály (1624–1684), Református Szemle, 2011/6, 651-658.; GYŐRI L. János, Az exemplumok szerepe Tofeus Mihály zsoltármagyarázataiban = UŐ., Református identitás és magyar irodalom: Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok, Bp., Kálvin, 2015, 99–112.</ref>

1654. augusztus 10-én III. Ferdinánd király nemesi rangra emelte Tofeus Mihályt. Címerén égszínkék pajzsban kiterjesztett szárnyú repülő fekete sas látható, amely bal lábával nyitott könyvet (Bibliát), jobbjában kivont kardot, csőrében babérkoszorút tart.
Kun Évától négy lánya született, akik apjuk rendelése szerint lelkészekhez mentek férjhez ároni dinasztiákat indítva útnak. Legidősebb lánya, Mária férje Tofeus kedves kollégája és udvari prédikátorságban utóda Nagyari József volt. Krisztinát Váraljai Dániel udvari lelkész, majd szászvárosi pap vette el, Éva férje Nánási Lovász Mihály, az udvarhelyi egyházmegye esperese volt, Zsófiáé pedig Felfalusi József marosvásárhelyi lelkész-esperes.

== Működése ==

Tofeus püspökként határozottan képviselte egyháza érdekeit az egyházkerület vagyonának megóvásában, az „igaz hit” védelmében pedig fellépett a teológiai-filozófiai „újítókkal” szemben.
A Ghilányi-ügyben még a fejedelem nővérével, Apafi Annával is szembeszállt, aki Ghilányi Gergely második feleségeként rátette kezét annak hagyatékára, amelyet az elhunyt a református egyháznak és a kollégiumoknak rendelt. Látva „a hazai nyelvünkön nyomtatott Szentírás nyomorúságos hiányát” Horti István lelkésztársa bíztatására a nehezen megszerzett Ghilányi-vagyon egy részéből Tótfalusi Kis Miklóst küldte Németalföldre, támogatva egy új, korábbi fogyatkozásaitól megtisztított Biblia kiadását. <ref>Koncz 1893, 14–29.</ref>
Az 1670-es években kezdett formálódni a következő század meghatározó református egyházkormányzati szerve, az erdélyi Főkonzisztórium. Az 1668-tól előbb szórványosan, majd gyakrabban ülésező lelkészi-világi közös gyűlésben a dogmatikai kérdések a lelkészi kar illetékessége alá tartoztak, de a világiakkal közösen alakították ki véleményüket és hoztak ítéletet.
Az 1673. évi radnóti zsinaton fellépett a coccejánus (Dézsi Márton, Pataki István) és a karteziánus (Csernátoni Pál) református értelmiségiekkel szemben. 1673-ban a fejedelem a fogarasi udvarba rendelte a megvádolt tanárokat, ahol az ellenük felhozott vádakra egy apologiával válaszoltak. A bírálók a döntést a Radnótra összehívandó közzsinatra halasztották. A június 16-i zsinatra coccejanizmus vádjával beidézték Hunyadi Pált is. Tofeus és Pósaházi János pataki-gyulafehérvári professzor részvételével a felek között rendezett hitvitával kívántak dönteni a vádlottak bűnösségéről. A lelkészi kar felterjesztette a büntető végzéseket a jelen lévő patrónusoknak, hogy együtt hozzanak ítéletet, ám azok megvédték az általuk támogatott értelmiségieket. <ref>Lásd: Zoványi Jenő, A coccejanismus története: Tanulmány a protestáns theologia történetéből, Bp., Hornyánszky, 1890, 129–135.; Nagy Géza, A református egyház története 1608–1715, sajtó alá rend. Kurta József, Máriabesnyő, Gödöllő, Attraktor, 2008 (Historia Incognita, 22), II, 225–227.</ref>
Tofeus könyvtára az egyik legnagyobb lelkészi gyűjtemény lehetett a maga korában.<ref>Lásd: Oláh Róbert, Miskolci Csulyak István és Tofeus Mihály református lelkészek könyves műveltsége, Doktori (PhD) értekezés, Debrecen, DE, 2016.</ref>

== Művei ==

•	Quaestio historico-theologica de translatione imperii a Graecis ad Francos, quam ... sub praesidio D. Gisberti Voetii ... in ... Acad. Ultraj. ... publice ventilandam proponit Michael Tophaeus Szekelyhidino Hungarus, ad diem 24. Decemb., [Utrecht], Johannes van Noortdijck, 1647. – RMK III 1691. Az 1655. évi új kiadása: RMK III 6345<br>
•	Ad ultima Mosis, hoc est sex postrema capita Deuteronomii considerationes..., Franeker, Idzardus Balck, 1650, 1–8. - RMK III nem ismeri.<br>
•	Disputatio theologica inauguralis de actuali Dei providentia, pro gradu doctoratus in S. S. Theologia, publico examini subjicit Michael Tovfaeus, Pannonio-Magyarus, ad diem 20. Julii, Leiden, Bonaventura Elsevir, Abraham Elsevir, 1649. – RMK III 1727<br>
•	Disputatio theologica de perseverantia sanctorum, quam ... sub praesidio Michaelis Tovfaei … publico examini subjicit Stephanus Betskehazi ... ad diem 19. Februarii, Várad, Szenci Kertész Ábrahám, 1650. – RMNy 2355<br>
•	Disputatio theologica de perseverantia sanctorum secunda, quam ... sub praesidio Michaelis Toufaei ... publico examini subjicit Stephanus Szekelyhidi ad diem 26. Maji, Várad, Szenci Kertész Ábrahám, 1650. – RMNy 2356<br>
•	Tofeus Mihály, A’ Szent Soltárok resolutioja, és azoknak az Erdélyi fejedelmi evangelica reformata, udvari szent ecclesiara, lélek és igasság szerint való szabása, lejegyz. Tiszaújhelyi István, Óvári Keszei János, Kolozsvár, Veresegyházi Szentyel Mihály, 1683. – RMK I 1302<br>