RefWiki

Habsburg-ellenes rendi mozgalom és fegyveres szabadságharc 1703–1711 között a török elleni visszafoglaló háború (1683–1699) után a Magyar Királyság és a Habsburg Birodalomba a török kiűzésével betagozódó Erdélyi Fejedelemség területén. A magyar történelem leghosszabb ideig tartó függetlenségi és szabadságharca, amely azonban politikai, felekezeti, de részben etnikai okokból is polgárháborús jelleget öltött. 

1. Előzmények
1.1. A török elleni visszafoglaló háború társadalmi és politikai hatásai
A Bécs 1683. évi ostroma után megindult és az 1699-es karlócai békével lezáruló török elleni visszafoglaló háború alapvető változásokat indított el a Habsburg Monarchia részét képező Magyar Királyság és Erdélyi Fejedelemség politikai és társadalmi viszonyaiban. A Habsburg államvezetés politikai szándékainak megfelelően megkísérelte átformálni a „Magyar Szent Korona Országainak” belviszonyait mind politikai, mind társadalmi téren, amely konfliktusokat eredményezett mind a Magyar Királyságban, mind az Erdélyi Fejedelemségben.
A társadalom különböző rétegei körében azonban komoly elégedetlenség volt tapasztalható a Habsburg-berendezkedéssel szemben, amely több összetevőből állt, ezek:
-	1. a bécsi udvar abszolutisztikus törekvései, az 1222. évi Aranybulla ellenállási záradékának eltörlése és a Habsburg-ház örökös királyságának elfogadása az 1687. évi országgyűlés által, a rendi politizálás intézményeinek háttérbe szorítása – különösen az országgyűlés összehívásának mellőzése 1687-től;
-	2. ezzel összefüggően a bécsi udvarnak a Habsburg-ellenes hagyományokkal bíró felső-magyarországi protestáns köznemesség elleni erőszakos fellépése (1687: eperjesi vértörvényszék), ezáltal a rendek megfélemlítése; 
-	3. a rendi szabadságjogok sérelme (nemesi adómentesség korlátozására tett intézkedések, az ún. „fegyverváltság” – „jus armorum”, az Újszerzeményi Bizottság (Neoacquistica Commissio) tevékenysége);
-	4. a török elleni háborúk és a kuruc mozgalmak idején kivérzett jobbágyságot sújtó magas adóterhek, katonai beszállásolások, valamint a közmunka (gratuitus labor) is;
-	5. a Habsburg Birodalom katonai reformjai és ezzel párhuzamosan a török elleni visszafoglaló háború sikere miatt megváltozott határvédelmi rendszer következtében a Magyar Királyság területén élő nagy létszámú militarizált társadalmi réteg, „a vitézlő rend” és az egyéb fegyverviselők helyzetének megváltozása;
-	6. az ellenreformációs folyamatok felerősödése, a protestánsok vallásszabadságának korlátozása

1.2. A protestánsok üldözésének felerősödése 1685 után
1685 után ismét jelentősen romlott a protestánsok helyzete a Magyar Királyságban. Újra elkezdődött templomaik elvétele, iskoláik bezáratása (Sárospataki Református Kollégium), zaklatták és üldözték lelkészeiket, tanítóikat, annak ellenére, hogy elvileg az országgyűlés az 1687. évi XXI. törvénycikkben helyreállította és megújította az 1681. évi XXV. és XXVI. törvénycikkekben biztosított jogaikat és lehetőségeiket. A törvény ugyanakkor tartalmazott egy olyan kitételt is, hogy ha az 1681. évi soproni törvényeket nem hajtották volna végre, vagy időközben valamilyen visszaéléssel megsértették, úgy sürgősen végre kell hajtani. Így kiküldtek olyan bizottságokat, amelyeknek elvileg a sérelmek orvoslását, illetve a protestánsok számára templom, iskola és paplak építésére alkalmas telkek biztosítását kellett volna elvégezni, azonban ezek is inkább a protestánsok üldözésének eszközei lettek. Tovább rontotta a protestánsok helyzetét I. Lipót 1691 tavaszán kiadott „Leopoldina Explanatio” nevű rendelete, amely uralkodói szempontból értelmezte az 1681. és 1687. évi vallásügyi törvényeket és megkülönböztette a nyilvános és magán vallásgyakorlatot, így a protestánsoknak csak az 1681. évi XXVI. törvénycikkben felsorolt artikuláris helyeken gyakorolhatták nyilvánosan hitüket, a nem artikuláris helyeken pedig csak magán vallásgyakorlatra volt lehetőségük. 1701-ben pedig megtiltották a töröktől visszahódított területeken a protestánsok szabad vallásgyakorlatát, mivel ezekről nem rendelkeztek az 1681. évi soproni országgyűlés törvényei. 
Közben 1687-ben, Eperjesen, Felső-Magyarország evangélikusságának fellegvárában gr. Antonio Caraffa di Stigliano császári tábornagy felállított egy rendkívüli törvényszéket, amelynek az volt a célja, hogy leszámoljon a város és a térség protestáns előkelőivel, megfélemlítve és megtörve a protestáns rendeket. Az eperjesi vértörvényszék egy Thököly-párti összeesküvésben való részvétel és a munkácsi kuruc helyőrséggel, valamint Zrínyi Ilonával való kapcsolattartás vádjával kínoztatott meg és végeztetett ki többségében evangélikus, de mellettük református nemeseket, polgárokat és lelkészeket. Halálos áldozatai között három reformátusról tudunk, de a letartóztatottak között volt a tekintélyes református zempléni nemes Szemere Pál, vagy deregnyői Galambos Ferenc. A kínvallatások és a város főterén végrehajtott kivégzések során 1687. március 5.–szeptember 12. között összesen 24 ember veszítette életét.

1.3. Habsburg-ellenes mozgalmak az 1690-es évektől 1703-ig a Magyar Királyságban és Erdélyben
A Habsburg-kormányzat intézkedései a Magyar Királyság és az Erdélyi Fejedelemség területén az 1690-es évektől több helyen váltottak kisebb–nagyobb ellenállást a lakosság körében. Ezek közül a legjelentősebbnek az 1697. évi hegyaljai felkelés tekinthető. Ennek egyik vezéralakja Tokaji Ferenc és Szalontai György mellett Kabai Márton, egy hányatott sorsú, egyházi tisztéből elbocsátott református prédikátor volt.
A magyarországi elégedetlenségből kétirányú szervezkedés nőtt ki a 18. század elejére, egy főúri-köznemesi és 1701–1703 körül egy paraszti-mezővárosi, amelyet részben már az 1697-es hegyaljai felkelésben is részt vett személyek (Esze Tamás, Kis Albert) fogtak össze.
Az 1698–1699 körül kibontakozó főúri-köznemesi szervezkedés élére II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós állt, akik előbb II. Ágost szász választó és lengyel királynál, majd XIV. Lajos francia királynál kerestek támogatást, hogy anyagi és fegyveres segítségével elindítsák a Habsburg-ellenes fegyveres harcot. Szervezkedésük azonban lelepleződött. Rákóczit 1701. április 18-án, nagysárosi kastélyában letartóztatták és a szervezkedés résztvevői közül többeket szintén elfogattak, de Bercsényi Miklós Lengyelországba menekült.
Az ifjú Rákóczit Bécsújhely várába hurcolták, fogságából Gottfried Lehmann dragonyos kapitány segítségével 1701. november 7-éről 8-ára virradó éjszaka szökött meg. II. Rákóczi Ferenc szökése után Lengyelországba menekült, ahol 1701. november 24-én Varsóban találkozott Bercsényi Miklóssal. Ezt követően ismét közösen folytatták a szervezkedést, amelynek célja Magyarország felszabadítása a Habsburg uralom alól és a teljes állami függetlenség ismételt elnyerése volt. 

2. A Rákóczi-szabadságharc kibontakozása (1703)
2.1. A tiszaháti felkelés
Rákóczi és Bercsényi lengyelországi szervezkedése és az Esze Tamás vezette tiszaháti mozgalom, amely a többi kelet-magyarországi és erdélyi elégedetlenkedőkkel együtt komoly hazai tömegbázist ígért egy függetlenségi háború számára, 1703 tavaszán kapcsolódott össze. A lengyelországi Brezán (Brezany) várában tartózkodó Rákóczi és Bercsényi 1703. május elején elérkezettnek látta az időt a szabadságharc kirobbantására. Május 6-án, majd 12-én kibocsátották a brezáni pátenst, amelyben a Habsburg-hatalom ellen fegyverbe szólítottak minden igaz magyar hazafit, és megfogalmazták a szabadságharc célját, a nemzet és haza régi szabadságának, jogainak helyreállítását.
Rákóczi szintén május 6-án kinevezte Esze Tamást az újonnan szerveződő magyar hadsereg gyalogságának első főkapitányává (ezereskapitányává, azaz ezredesévé). Eszék 1703. május 21–22-én Tarpa, Vári és Beregszász piacán kibontották Rákóczi zászlaját, amellyel kezdetét vette az 1711-ig tartó szabadságharc.
A felkelők ellepték Bereg, valamint Ugocsa vármegyéket a következő napokban, őrizték a Tisza vonalát. A tiszaháti felkelés elleni katonai fellépést báró Károlyi Sándor szatmári főispán, gróf Csáky István beregi és ugocsai főispán, valamint gróf Friedrich Löwenburg ezredes, szatmári commendáns szervezték. A Lengyelország felé visszavonuló, Rákóczival egyesülni szándékozó tiszaháti felkelőkre június 7-én Károlyi hadai a máramarosi Dolhánál súlyos vereséget mértek. A szétugrasztott kurucok közül pár nap múlva néhány százan ismét összegyűltek és elindult Rákóczi elé a lengyel határra.

2.2. A tiszántúli hadjárat
2.3. A felvidéki hadjárat
2.4. A kuruc felkelők harcai az Erdélyi Fejedelemségben
3. Hadjáratok: 1704–1707
4. Rákóczi államszervezése
4.1. A Magyar Királyság kuruc államszervezete
4.2. Erdély kuruc államszervezete
5. Rákóczi társadalom és gazdaságpolitikája

6. Rákóczi valláspolitikája, a protestáns vallásszabadság megerősítése
A protestánsok sérelmeinek kompromisszumos orvoslását, a vallási béke megteremtését korábbi tapasztalatai alapján a római katolikus II. Rákóczi Ferenc is fontosnak tartotta. Ennek első igen fontos és jelképes lépese, hogy utasítására 1703. szeptember 2-án csicseri Orosz Pál, Rákóczi „Tiszán innét lévő hadainak Lovas és Gyalogoknak Fő Directora” visszaadta a reformátusoknak a Sárospataki Kollégium épületét és helyreállította a városban református istentiszteletet. A visszaadott épületbe aztán Kassa 1704 végi kuruc kézre kerülése után költözik vissza a Kollégium id. Csécsi János rektor vezetésével. 
Rákóczi a kezdetektől fontosnak tartja, hogy a korábbi időszak üldöztetései nyomán a protestáns, így a református vallású kurucság részéről a katolikusok ellen megnyilvánuló erőszakot megakadályozza, ennek érdekében adta ki Miskolcon 1704. január 23-ai pátensét, amely halálbüntetés terhe mellett megtiltja a templomok, parókiák, iskolák és egyházi javak önkényes elfoglalását. A vallási kérdések rendezését pedig a „nemes ország” későbbi döntésével az országgyűlésen kívánja megoldani. E rendelet ellenére több helyen előfordult, hogy a Rákóczi zászlaja alá állt reformátusok méltánytalanságokat és sérelmeket szenvedtek el, hasonlóan a korábbi időkhöz.
Rákóczi a felekezeti ellentétek elsimítására 1704. augusztus 12-én a szegedi táborban kiadott egy részletesebb vallásügyi rendeletet. Ez a Magyar Királyság teljes területén engedélyezte a szabad vallásgyakorlatot minden felekezet számára.
Rákóczi második vallásügyi rendelete után sem jutottak teljesen nyugvópontra az indulatok, mivel a fejedelem engedélye nélkül tizenegy alsó-magyarországi vármegye evangélikus követei megjelentek az 1704. augusztusi második gyöngyösi értekezleten, ahol követelték többek között az elvett evangélikus egyházi vagyon visszaadását. Ez szemben állt Rákóczinak azon törekvésével, hogy felekezeti békét teremtsen, amely magában foglalja a protestáns egyházak, így a reformátusok szabad vallásgyakorlatát. Rákóczi ekkor megismételte a követek előtt, hogy országgyűlésen kívánja rendezni a vallási kérdéseket, de ez sem nyugtatta meg őket, így a református Vay Ádám udvari marsall és az evangélikus Ottlyk György főudvarmester útján győzte meg a követeket, hogy türelmetlenségükkel többet árthatnak az országnak, mint használnak.
Ezzel szemben Erdélyben sokkal ellentmondásosabb a reformátusság viszonya Rákóczihoz a szabadságharc kezdetétől. Az 1690–1691. évi Diploma Leopoldinum jelentős önállóságot hagy meg a fejedelemségnek mind a belkormányzat, mind a vallásügy kérdésében, elismerve a négy „recepta religio” elvét, a Habsburg-hatalom azonban folyamatosan megpróbálta korlátozni és háttérbe szorítani a protestáns felekezeteket, így az erdélyi reformátusságot. A református politikai elit egy részre vagy szemben áll Rákóczival (id. losonci Bánffy György gubernátor), vagy, ha nem is feltétlen támogatója a Habsburgoknak, nem tud, vagy nem akar csatlakozni a kurucokhoz (Bethlen Miklós, Wesselényi István).
Végeredményben Erdélyben mind az 1704-ben fejedelemmé választott és 1707-ben Marosvásárhelyen beiktatott II. Rákóczi Ferenc, mind I. József elismerte a négy bevett vallást, így a reformátusok szabad vallásgyakorlatát, azonban a háború súlyos károkat okozott az egyháznak és az erdélyi református iskolaügynek. A neves nagyenyedi református kollégiumot előbb 1704 virágvasárnapján Tige császári ezredes csapatai márciusi büntetőexpedíciójuk során felprédálják, épületeit felgyújtják, a fosztogató császáriakkal szemben védekező tanárai és diákjai közül két tanárt és 28 diákot pedig megölnek a császáriak. 1707-ben azután Rabutin Erdélybe bevonuló csapatai felégetik könyvtárát, a feldúlt és elpusztított kollégiumot pedig Károlyi Sándor menekítette Szatmárra, majd Nagybányán és Máramarosszigeten telepedtek meg.
A szabadságharc alatt a Magyar Királyság területén a vallási ellentétek rendezésére az 1705. évi szécsényi „országgyűlésen” (Generalis Convent) került sor, amelyről részletesen tudósít a követként részt vevő id. Csécsi Jánosnak, a pataki kollégium rektorának naplója. Itt heves vitákat követően a 19 articulus közül a 13–17. foglalkozott a vallásszabadsággal és a vallási sérelmek rendezésével. A templomok hovatartozásának kérdését az 1647. évi törvény alapján, de új módon szerette volna rendezni, mégpedig általánosságban úgy, hogy a településen többségben lévő felekezeté legyen a templom, viszont a kisebbségnek a földesúr köteles szabad telket adni, hogy templomot építhessen. Ennek eldöntésére kilenc vegyes felekezeti összetételű (evangélikus, református, római katolikus tagokból álló) vallásügyi bizottságokat küldtek ki 25 vármegyébe és a területükön található szabad királyi városok számára, amelyek 1705 ősze–1707 között néhány száz településen vagy visszaadták a protestáns gyülekezeteknek a templomokat, vagy helyet jelöltek ki új templom építésére. A Dunántúl területén, csak Bottyán János 1705. évi téli hadjárata után, 1706 tavaszától nyílt lehetőség a vallási sérelmek rendezésére. Sajnos, e rendkívül toleráns és előremutató rendelkezéseket a szabadságharc leverését követő országgyűlések nem emelték be a Corpus Juris-ba és 1711 után végül korlátozottabban gyakorolhatták a protestánsok vallásukat.
A végrehajtás során felmerült megoldatlan problémák miatt a vallásügy ismét előkerült az 1707. évi ónodi országgyűlésen (Generalis Convent) is, méghozzá oly formában, hogy megfogalmaztak egy előterjesztést, amely szerint a szécsényi végzéseket, amennyiben még nem hajtották végre, vagy akadályokba ütközik végrehajtásuk, hajtsák végre, az ellenszegülőket pedig büntessék meg.
Sajnos, e módfelett toleráns és előremutató, az 1781. évi Türelmi Rendeletnél is sokkal nagyvonalúbb és kora európai gyakorlatát évtizedekkel megelőző rendelkezéseket a szabadságharc leverését követő országgyűlések nem emelték be a Corpus Juris-ba és 1711 után végül korlátozottabban gyakorolhatták a protestánsok vallásukat.

7. A szabadságharc hanyatlása, Habsburg térhódítás (1707–1710)

8. A szabadságharc bukása, a szatmári békesség
1711-ben már nem történtek jelentősebb katonai események, ez az év a jelentős ellenállásra immár nem képes kurucok és a császáriak közötti béketárgyalások éve, az év folyamán sorra kapituláltak a még ellenálló kuruc erősségek (Murány, Sólyomkő, Ungvár, Kassa). II. Rákóczi Ferenc és a fegyverletételt ellenző kuruc vezetők lengyelországi emigrációba vonultak, míg Károlyi Sándor tábornagy, a kuruc haderő főparancsnoka és gróf Pálffy János császári főparancsnok megkötötték a szabadságharcot lezáró megegyezést, amelyet a császári fél április 29-én Szatmárban írt alá (szatmári „béke” – „Pacificatio Szatmariensis”). Ezt követte április 30-án a nagymajtényi zászlóletétel, majd május 1-jén a megegyezés kuruc fél általi ünnepélyes aláírása Nagykárolyban, végül június 24-én az utolsó még ellenálló vár, Munkács is megadta magát.
A szatmári béke („Pacificatio Szatmariensis”) lezárta a kisebb-nagyobb megszakításokkal 1670-től 1711-ig tartó Habsburg-ellenes küzdelemsorozatot Magyarországon, és egyben a „szakítások és kiegyezések évszázadát”, ahogyan Pálffy Géza nevezi újabban a Magyar Királyság 17. századi történetét.

9. Reformátusok a Rákóczi-szabadságharcban
A Rákóczi-szabadságharc idején a református egyház életében a háborús viszonyok közepette felemás változások történtek. A Habsburg-kézen lévő területeken, különösen is a Dél-Dunántúlon, összességében romlott, a Rákóczi irányítása alatt álló területeken javult a helyzet az egyház helyzete, itt nőtt a gyülekezetek száma, a gyülekezeti élet fellendült, iskolahálózata gyarapodásnak indult.

Egyházi közigazgatás: 
Egyházkerületei közül a püspöki tisztséget betöltötték:
- Erdélyben: (Veszprémi B. István 1691–1713);
- a Magyar Királyság területén:
Alsó-Dunamellék: (Pathai Baracsi István 1691–1729);
Dunántúl: (Hodosi Sámuel 1708–1710, korábban 1702-től üresedésben volt a tisztség);
Tiszántúl: (Kocsi Csergő János debreceni professzor 1700–1711 között).
Tiszáninneni Református Egyházkerület – nincs püspöki kormányzat, az egyes egyházmegyék esperesei:
- borsod-gömör-kishonti esperes: 1696–1708: Pápai János, társesperes 1705-ös haláláig Óvári János, 1709–1717 között Rimaszombati Mihály; 
- abaúji esperes: 1691–1706: Szécsi István, 1706–1710: Borosjenei György, 1710–1723: Zemlényi Ferenc; 
- zempléni esperes: 1686–1707: Rozgonyi Mihály, 1707–1710/1711: Zádorfalvi Márton;
- ungi esperes: 1702-től Berethi János, 1706-ban Rozgonyi János, őt követte 1707-ben Szenci A. Pál;
- baranyai egyházkerület – a szabadságharc alatt 1705 táján az üldöztetések miatt megszűnt önálló egyházkerületként létezni. 1713/1714 folyamán az Alsó-Dunamelléki Református Egyházkerületbe tagolódott be. 
- Felső-Dunamellék: 1711-től éledt újjá a legmagasabb szintű egyházkormányzat, ekkor választották meg püspökké Magyari Kossa Pétert.

Jelentős világi tisztségeket betöltő reformátusok Rákóczi államában:
Magyar Királyság: Vay Ádám, Ráday Pál, Pápai János, Aszalay Ferenc, Galambos Ferenc, Gyürky Pál, beölsei Buday István, Csajághy János, Esze Tamás, Szemere László, Vay László, Nemessányi Bálint, Nikházy György, Bessenyey Zsigmond, Kazinczy András, Komáromi II. Csipkés György
Erdélyi Fejedelemség: gróf Pekry Lőrinc, ifj. gróf Teleki Mihály, gr. Bethlen János, nagybarcsai Barcsay Ábrahám, nagybarcsai Barcsay Mihály, báró Bánffy Farkas, báró Bánffy László, báró Kemény Simon, vargyasi Daniel József, czegei Wass Dániel, czegei Wass György.


10. Irodalomjegyzék
FÖLDES Éva: Rákóczi művelődéspolitikája, különös tekintettel oktatáspolitikájára, in: Köpeczi Béla, Hopp Lajos, R. Várkonyi Ágnes (szerk.): Rákóczi-tanulmányok, Bp., Akadémiai, 1980, 343–364.
HECKENAST Gusztáv: Ki kicsoda a Rákóczi-szabadságharcban? Életrajzi adattár, s. a. r., előszót írta: Mészáros Kálmán, Bp., História – MTA Történettudományi Intézete, 2005 (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak, 8).
KÖPECZI Béla – R. VÁRKONYI Ágnes: II. Rákóczi Ferenc, Budapest, Osiris, 2004 (Millenniumi magyar történelem, Életrajzok).
LADÁNYI Sándor: A sárospataki és debreceni kollégium a Rákóczi-korban, in. Köpeczi Béla – Hopp Lajos – R. Várkonyi Ágnes (szerk.): Rákóczi-tanulmányok, Bp., Akadémiai, 1980, 317–342.
MÁRKI Sándor: II. Rákóczi Ferenc, I. kötet. 1676–1707, Bp., Magyar Történelmi Társulat, 1907 (Magyar Történeti Életrajzok); II, 1707–1708 (1909); III, 1709–1735 (1910).
MÉSZÁROS Kálmán: II. Rákóczi Ferenc tábornokai és brigadérosai, A kuruc katonai felső vezetés létrejötte és hierarchiája 1703–1711, Bp., Argumentum, 2006 (A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Könyvtára).
OLÁH Tamás (szerk.): Dokumentumok az MNL Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárából, Bp., MNL, 2018 (Forrásaink a reformációról).
PÁLFFY Géza: A szakítások és kiegyezések évszázada: a Magyar Királyság 17. századi története új megvilágításban. in: Történelmi Szemle 57(2015/1), 51–65.
Ráday Pál iratai I, 1703–1706. S. a. r.: Benda Kálmán et al., Bp., Akadémiai, 1955 (Archívum Rakoczianum, II, Rákóczi Ferenc levéltára, I, [XIII]); II, 1707–1708 (1961), (Archívum Rakoczianum, XIV).
RÁKÓCZI Ferenc: Vallomások, Emlékiratok, szerk. Hopp Lajos, Bp., Szépirodalmi, 1979 (Magyar Remekírók).