Debreceni ispotály - Laptörténet

Csorba.david, 2025. december 27., 11:38-n

2025-12-27T11:38:26Z

← Régebbi változat		A lap 2025. december 27., 13:38-kori változata
3. sor:		3. sor:

	== Az ispotály alapítása és 16–17. századi működése ==		== Az ispotály alapítása és 16–17. századi működése ==

	1529-ben Boncz László debreceni polgár a saját házában hozta létre az elszegényedett, elöregedett vagy munkaképtelenné vált debreceniek számára az ispotályt. A kezdetekben a Csapó utcai ferences kolostorral szemben álló épületben működött az intézmény, hozzá tartozott az Árpádházi Szent Erzsébetnek szentelt kápolna is. Az alapító halála után, 1553-ban a város vette át az intézmény fenntartását, a magisztrátus az akkor már üresen álló ferences kolostorba telepítette át az ispotályt. Az 1564. évi tűzvészben megsérült egykori kolostor helyére új épületeket emeltek a szegények ellátásra. Az 1640-ben pusztító tűzvész után történt a második újjáépítés.		1529-ben Boncz László debreceni polgár a saját házában hozta létre az elszegényedett, elöregedett vagy munkaképtelenné vált debreceniek számára az ispotályt. A kezdetekben a Csapó utcai ferences kolostorral szemben álló épületben működött az intézmény, hozzá tartozott az Árpádházi Szent Erzsébetnek szentelt kápolna is. Az alapító halála után, 1553-ban a város vette át az intézmény fenntartását, a magisztrátus az akkor már üresen álló ferences kolostorba telepítette át az ispotályt. Az 1564. évi tűzvészben megsérült egykori kolostor helyére új épületeket emeltek a szegények ellátásra. Az 1640-ben pusztító tűzvész után történt a második újjáépítés.
	Az intézményt vezető ispotálymestereket a városi külső tanács tagjai közül választották. Egyszerre két-három személyt is kijelöltek a feladatra, akiket hivatali esküre köteleztek. Feladatuk volt az ispotályban évről évre szolgáló pap (presbyter) kiválasztása, a szegények felvétele az ellátásra, a rend fenntartása, számadás a beszedett jövedelemről és az intézményre hagyott javaknak az örökösöktől való megszerzése. Az ispotálymester alá rendelt sáfár (procurator, dékán) a rátermettebb lakók közül került ki, feladata volt a jórészt természetbeni adományok beszedése és kiosztása.		Az intézményt vezető ispotálymestereket a városi külső tanács tagjai közül választották. Egyszerre két-három személyt is kijelöltek a feladatra, akiket hivatali esküre köteleztek. Feladatuk volt az ispotályban évről évre szolgáló pap (presbyter) kiválasztása, a szegények felvétele az ellátásra, a rend fenntartása, számadás a beszedett jövedelemről és az intézményre hagyott javaknak az örökösöktől való megszerzése. Az ispotálymester alá rendelt sáfár (procurator, dékán) a rátermettebb lakók közül került ki, feladata volt a jórészt természetbeni adományok beszedése és kiosztása.

	Az ispotály fenntartását részben a várostól érkező javak biztosították: a mázsáltatásból, a sermérésből, valamint a malomjövedelem és a vásári helypénz egy részéből befolyt összegek. Emellett kegyes adományok is érkeztek a városi céhektől és magánszemélyektől. A végrendeletek tanúsága szerint a polgárság rendszeresen hagyományozott az ispotálybeliek ellátásra, Báthory Kristóf erdélyi fejedelem pedig a szováti részbirtok jövedelmét rendelte az intézmény javára. A 17. század végén kb. félszáz ellátottról gondoskodhattak rendszeresen.		Az ispotály fenntartását részben a várostól érkező javak biztosították: a mázsáltatásból, a sermérésből, valamint a malomjövedelem és a vásári helypénz egy részéből befolyt összegek. Emellett kegyes adományok is érkeztek a városi céhektől és magánszemélyektől. A végrendeletek tanúsága szerint a polgárság rendszeresen hagyományozott az ispotálybeliek ellátásra, Báthory Kristóf erdélyi fejedelem pedig a szováti részbirtok jövedelmét rendelte az intézmény javára. A 17. század végén kb. félszáz ellátottról gondoskodhattak rendszeresen.
	~~Az 1550-es években már működött az úgynevezett „külső ispotály” is, amely a város védelmére épült árkon kívül helyezkedett el.~~

	== Az ispotály a ~~18–20~~. ~~században ==~~		Az 1550-es években már működött az úgynevezett „külső ispotály” is, amely a város védelmére épült árkon kívül helyezkedett el. A belső (Boncz-féle) ispotály 1705-ben egyesült a külső ispotállyal, az utóbbinak a város árkán kívül eső telkén. Az 1704-ben építeni kezdett új ispotályi templomban önálló református lelkésszel létrejött egy új egyházközség. A Rákóczi-szabadságharc idején a városba menekülők és az ispotályban ellátott szegények lelki szolgálatára rendelték Debreceni Ember Pált, mint a város ötödik lelkészét.

			== Az ispotály szervezeti működése ==
			Az ispotálymesterek 1733-tól mint inspectorok szerepeltek a forrásokban, 1743-tól pénztárnok segítette a működésüket. A reformáció korától kezdve a város és a református egyház vezetése szoros kapcsolatban működött. Új helyzetet teremtett Mária Terézia 1752. január 8-án kiadott rendelete, amely a város által a református intézmények fenntartására folyósított javadalmakat megszüntette, mindaddig, amíg a római katolikus egyház belső hivatalnokai is nem nyernek hasonló jövedelmet. Ezután az ispotály a református egyház fenntartásába került. A 18. század közepétől több kísérlet is történt a kormányzat részéről arra, hogy a református fenntartású intézményt a katolikus szegények előtt megnyissák. A városi tanács és a református egyház ellenállása miatt végül önálló katolikus ispotály építését kezdték meg 1778-ban. 1788-ban helytartótanácsi rendelettel próbálták meg az ispotályi pénztárat és a fenntartására rendelt alapítványokat Budára rendelni, a közös „kassába”, ám a fenntartó református egyházkerület ellenállása miatt ez elmaradt.

			Közbiztonsági és egészségügyi okokból hosszú időn át próbálták megszüntetni a városban a koldulást. Az 1853. évi császári rendelet nyomán, a város és a református egyház vegyes bizottsága által kidolgozott terv szerint, és az általuk létrehozott közös alappal 1858-ban felállítottak egy legalább 100 fős ispotályt. A nehéz időkben újratermelődő koldulókkal 1867-ben újabb bizottság foglalkozott: ekkor a korábbi 100 férőhely megduplázására tettek javaslatot, amelynek a város és a református egyház közösen biztosította az anyagi alapját. A város 1898-ban önálló szegényházat alapított, ezután a közös alap helyett a saját intézménye fenntartására fordította az erejét. Megkezdődött a korábban másfél évszázadon át közös erőből működtetett református ispotály ügyeinek és javainak szétválasztása. A város az ispotály céljaira használt telkek átengedése mellett, egy óvoda, két iskola, tanári lakások építését és fenntartását vállalta. A református egyház a templom és a paplak fenntartását, egy 200 férőhelyes árvaház építését, és a város által építendő szegényházak fenntartását vállalta. A két új szegényház 1909-ben kezdte meg a működését.

			A 18. század elejétől a század közepéig a városi tanács, az ispotálymesterek, az inspektorok és két dékán alkotta az ispotály belső szervezetét. Az intézmény fenntartásának átvétele után a vezetés a református egyház hatáskörébe került, a városi tanácsot felváltotta a református egyház konzisztóriuma. 1766-ban új szabályzat készült a szegények összeírására, az ispotályba való felvételükről, a kötelességeik előírására és a koldulás szabályozására. II. József szegényügyi rendeleteinek hatására 1789-ben létrejött Debrecenben az ispotályi vegyes bizottság a szegények felvételére, a szegényeket a segélyezés mértékét tekintve 4 osztályba sorolták. Ugyanekkor kezdtek jegyzőkönyvet vezetni, amelyet 1824-ben két protokollum váltott fel. Az egyikbe az ispotályi pap, a kántor, a dékán, valamint a szegények adatai és kötelességei kerültek, a másodikba a bevételeket (végrendelet, adomány, perselypénz, alamizsna) és azok kiosztását rögzítették. 1837-ben az ispotály belső igazgatása és felügyelete a gondnoktól átkerült az ispotályi lelkészhez. 1861-ben, a református egyház szervezetének átalakítása során az ispotályi szervezetet is megváltoztatták. A debreceni református egyház legfőbb szerve, a Közgyűlés lett az ispotály legfőbb irányítója, a közvetlen vezetés azonban az ispotályi bizottmányra hárult. A bizottmányban a helyi lelkész elnökölt, a tagságot négy presbiter, négy városi küldött és a jegyző adta.

	A belső (Boncz-féle) ispotály 1705-ben egyesült a külső ispotállyal, az utóbbinak a város árkán kívül eső telkén. Az 1704-ben építeni kezdett új ispotályi templomban önálló református lelkésszel létrejött egy új egyházközség. A Rákóczi-szabadságharc idején a városba menekülők és az ispotályban ellátott szegények lelki szolgálatára rendelték Debreceni Ember Pált, mint a város ötödik lelkészét.
	~~Az ispotálymesterek 1733-tól mint inspectorok szerepeltek a forrásokban, 1743-tól pénztárnok segítette a működésüket.~~
	A reformáció korától kezdve a város és a református egyház vezetése szoros kapcsolatban működött. Új helyzetet teremtett Mária Terézia 1752. január 8-án kiadott rendelete, amely a város által a református intézmények fenntartására folyósított javadalmakat megszüntette, mindaddig, amíg a római katolikus egyház belső hivatalnokai is nem nyernek hasonló jövedelmet. Ezután az ispotály a református egyház fenntartásába került. A 18. század közepétől több kísérlet is történt a kormányzat részéről arra, hogy a református fenntartású intézményt a katolikus szegények előtt megnyissák. A városi tanács és a református egyház ellenállása miatt végül önálló katolikus ispotály építését kezdték meg 1778-ban.
	1788-ban helytartótanácsi rendelettel próbálták meg az ispotályi pénztárat és a fenntartására rendelt alapítványokat Budára rendelni, a közös „kassába”, ám a fenntartó református egyházkerület ellenállása miatt ez elmaradt.
	Közbiztonsági és egészségügyi okokból hosszú időn át próbálták megszüntetni a városban a koldulást. Az 1853. évi császári rendelet nyomán, a város és a református egyház vegyes bizottsága által kidolgozott terv szerint, és az általuk létrehozott közös alappal 1858-ban felállítottak egy legalább 100 fős ispotályt. A nehéz időkben újratermelődő koldulókkal 1867-ben újabb bizottság foglalkozott: ekkor a korábbi 100 férőhely megduplázására tettek javaslatot, amelynek a város és a református egyház közösen biztosította az anyagi alapját.
	A város 1898-ban önálló szegényházat alapított, ezután a közös alap helyett a saját intézménye fenntartására fordította az erejét. Megkezdődött a korábban másfél évszázadon át közös erőből működtetett református ispotály ügyeinek és javainak szétválasztása. A város az ispotály céljaira használt telkek átengedése mellett, egy óvoda, két iskola, tanári lakások építését és fenntartását vállalta. A református egyház a templom és a paplak fenntartását, egy 200 férőhelyes árvaház építését, és a város által építendő szegényházak fenntartását vállalta. A két új szegényház 1909-ben kezdte meg a működését.
	A 18. század elejétől a század közepéig a városi tanács, az ispotálymesterek, az inspektorok és két dékán alkotta az ispotály belső szervezetét. Az intézmény fenntartásának átvétele után a vezetés a református egyház hatáskörébe került, a városi tanácsot felváltotta a református egyház konzisztóriuma. 1766-ban új szabályzat készült a szegények összeírására, az ispotályba való felvételükről, a kötelességeik előírására és a koldulás szabályozására.
	II. József szegényügyi rendeleteinek hatására 1789-ben létrejött Debrecenben az ispotályi vegyes bizottság a szegények felvételére, a szegényeket a segélyezés mértékét tekintve 4 osztályba sorolták. Ugyanekkor kezdtek jegyzőkönyvet vezetni, amelyet 1824-ben két protokollum váltott fel. Az egyikbe az ispotályi pap, a kántor, a dékán, valamint a szegények adatai és kötelességei kerültek, a másodikba a bevételeket (végrendelet, adomány, perselypénz, alamizsna) és azok kiosztását rögzítették. 1837-ben az ispotály belső igazgatása és felügyelete a gondnoktól átkerült az ispotályi lelkészhez.
	1861-ben, a református egyház szervezetének átalakítása során az ispotályi szervezetet is megváltoztatták. A debreceni református egyház legfőbb szerve, a Közgyűlés lett az ispotály legfőbb irányítója, a közvetlen vezetés azonban az ispotályi bizottmányra hárult. A bizottmányban a helyi lelkész elnökölt, a tagságot négy presbiter, négy városi küldött és a jegyző adta.
	1900 augusztusában tisztázták a város és az egyház jogkörét az ispotály működésével kapcsolatban. Az ispotályi vegyesbizottságba az elnöklő lelkész mellett bekerült a 8 városi gyülekezetből 3 évre választott 1–1 presbiter, 2 városi küldött, a város aljegyzője és a szegényházi orvos. A 20. század elején már teljes egészében az ispotályi lelkész felelőssége és jogköre volt az intézmény vezetése, a napi ellátást a dékánok/gondnokok és a segédeik intézték.		1900 augusztusában tisztázták a város és az egyház jogkörét az ispotály működésével kapcsolatban. Az ispotályi vegyesbizottságba az elnöklő lelkész mellett bekerült a 8 városi gyülekezetből 3 évre választott 1–1 presbiter, 2 városi küldött, a város aljegyzője és a szegényházi orvos. A 20. század elején már teljes egészében az ispotályi lelkész felelőssége és jogköre volt az intézmény vezetése, a napi ellátást a dékánok/gondnokok és a segédeik intézték.

	== Az ispotályi templom ==		== Az ispotályi templom ==
			Debrecennek hosszú időn át egyetlen kőből épült temploma volt: a Szent András-templom. 1704-ben kezdték el építeni az ispotályi templomot, amelynek első lelkésze Debreceni Ember Pál volt. Az „ispotályi ekklézsia” papjai – bár a debreceni református egyház részeként működtek – a jövedelmi különbségek és a stólajövedelem miatt gyakran kerültek összetűzésbe a Szent András-templomban és a Kistemplomban szolgáló papokkal. 1761-ig ugyanis a „belső” debreceni lelkészek nem engedték, hogy az ispotályi kollégájuk keresztelést, esketést vagy temetést végezzen. Az ispotályi pap 1848-ig nem volt tagja a város egyházát vezető konzisztóriumnak sem, s csak 1852-ben egységesítették a városi lelkészek jövedelmét (szolgálati helytől függetlenül). A többi debreceni gyülekezethez hasonlóan, 1928-ban alakult önálló egyházi tanácsa az ispotályinak.

			A templom első harangját 1723-ban öntötték, vélhetően a torony sem sokkal hamarabb készült el. Az 1811. évi tűzvészben megsérült templomot újraépítették, 1844-ben új szószéket, karzatot és padokat ácsoltattak. Az 1899-ben leégett – és a leromlott állapota miatt már hosszabb ideje zárva tartott – majd újjáépített templomot 1901-ben vehették használatba.

	Debrecennek hosszú időn át egyetlen kőből épült temploma volt: a Szent András-templom. 1704-ben kezdték el építeni az ispotályi templomot, a melynek első lelkésze Debreceni Ember Pál volt. Az „ispotályi ekklézsia” papjai – bár a debreceni református egyház részeként működtek – a jövedelmi különbségek és a stólajövedelem miatt gyakran kerültek összetűzésbe a Szent András-templomban és a Kistemplomban szolgáló papokkal. 1761-ig ugyanis a „belső” debreceni lelkészek nem engedték, hogy az ispotályi kollégájuk keresztelést, esketést vagy temetést végezzen. Az ispotályi pap 1848-ig nem volt tagja a város egyházát vezető konzisztóriumnak sem, s csak 1852-ben egységesítették a városi lelkészek jövedelmét (szolgálati helytől függetlenül). A többi debreceni gyülekezethez hasonlóan, 1928-ban alakult önálló egyházi tanácsa az ispotályinak.
	A templom első harangját 1723-ban öntötték, vélhetően a torony sem sokkal hamarabb készült el. Az 1811. évi tűzvészben megsérült templomot újraépítették, 1844-ben új szószéket, karzatot és padokat ácsoltattak. Az 1899-ben leégett – és a leromlott állapota miatt már hosszabb ideje zárva tartott – majd újjáépített templomot 1901-ben vehették használatba.
	1743-ban Árva Bethlen Kata adományozott az ispotályi templomnak egy aranyozott úrasztali serleget, egy ezüst talpas poharat, egy abroszt és egy keszkenőt, majd a 18–19. század folyamán sorra érkeztek az adományok. 1826-ban márvány keresztelőmedencét adományozott a templomnak Bányai Sándor és neje. Az orgona sokéves tervezés után csak 1926-ban készült el. 1937-ben történt az utolsó felújítás, amikor a falakat újravakolták, a padokat, szószéket, úrasztalát újrafestették, a toronysisak csillagát aranyozták, valamint két új harang is érkezett az első világháborúban elrekviráltak helyére. Az úrasztalra új klenódiumokat ajándékoztak a hívek.		1743-ban Árva Bethlen Kata adományozott az ispotályi templomnak egy aranyozott úrasztali serleget, egy ezüst talpas poharat, egy abroszt és egy keszkenőt, majd a 18–19. század folyamán sorra érkeztek az adományok. 1826-ban márvány keresztelőmedencét adományozott a templomnak Bányai Sándor és neje. Az orgona sokéves tervezés után csak 1926-ban készült el. 1937-ben történt az utolsó felújítás, amikor a falakat újravakolták, a padokat, szószéket, úrasztalát újrafestették, a toronysisak csillagát aranyozták, valamint két új harang is érkezett az első világháborúban elrekviráltak helyére. Az úrasztalra új klenódiumokat ajándékoztak a hívek.
	Az 1944. június 2-i debreceni bombázás alatt mind a templomot, mind a körülötte álló ispotályi épületeket találat érte, egy kivételével elbontották őket. A férfiak ispotályának épületében folyt tovább az istentisztelet az államosításig (az épület ma a debreceni MÁV kezelésében van). 1972-ben az ispotályi gyülekezetet a felszerelésével együtt (amelyek egy részét ma a Debreceni Református Kollégium Múzeuma őrzi) a kistemplomi egyházközség fogadta be.
			== A megszűnés ==
			Az 1944. június 2-i debreceni bombázás alatt mind a templomot, mind a körülötte álló ispotályi épületeket találat érte, egy kivételével elbontották őket. A férfiak ispotályának épületében folyt tovább az istentisztelet az államosításig (az épület ma a debreceni MÁV kezelésében van). 1972-ben az ispotályi gyülekezetet a felszerelésével együtt - amelyek egy részét ma a Debreceni Református Kollégium Múzeuma őrzi - a kistemplomi egyházközség fogadta be.

	== Szakirodalom ==		== Szakirodalom ==
	~~Herpay~~ Gábor, A debreczeni református ispotály története 1529–1929, Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület Nyomdája, 1929.		CSORBA Dávid: „A sovány lelket meg-szépíteni”: Debreceni prédikátorok (1657–1711), Debrecen, Hernád, 2008 (Nemzet, Egyház, Művelődés, 5), 196.<br>
			HERPAY Gábor: A debreczeni református ispotály története 1529–1929, Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület Nyomdája, 1929.<br>
	~~Szűcs~~ Ernő, Ötven éve pusztult el Debrecen külső-ispotályi temploma, Honismeret, 22(1994/4), 22–25.		P. SZALAY Emőke (szerk.): A Tiszántúli Református Egyházkerület: Debreceni Református Egyházmegye, I, Debrecen, TTRE Gyűjtemények, 2015 (A TTRE Gyűjtemények kiadványai; A Magyar Református Egyház Javainak tára), 213.<br>
			SZŰCS Ernő: Ötven éve pusztult el Debrecen külső-ispotályi temploma, Honismeret, 22(1994/4), 22–25.

	A Tiszántúli Református Egyházkerület: Debreceni Református Egyházmegye, I. köt., szerk. P. Szalay Emőke, Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, 2015 (A Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények kiadványai) (Magyar református egyház javainak tára), 213.

	== Szerző ==		== Szerző ==
	[[Oláh Róbert]]		[[Oláh Róbert]]

Csorba.david: Új oldal, tartalma: „ Az ispotályok a szegények, betegek és rászorulók gondozására szolgáltak. A debreceni ispotályt 1529-ben alapították, majd a reformációt követően a protestáns városvezetés kezelésébe került. 1752-ben vette át a református egyház, s az 1704-ben felépített ispotályi templom lelkészei felügyelték a működését. == Az ispotály alapítása és 16–17. századi működése == 1529-ben Boncz László debreceni polgár a saját házába…”

2025-11-25T08:11:40Z

Új oldal, tartalma: „ Az ispotályok a szegények, betegek és rászorulók gondozására szolgáltak. A debreceni ispotályt 1529-ben alapították, majd a reformációt követően a protestáns városvezetés kezelésébe került. 1752-ben vette át a református egyház, s az 1704-ben felépített ispotályi templom lelkészei felügyelték a működését. == Az ispotály alapítása és 16–17. századi működése == 1529-ben Boncz László debreceni polgár a saját házába…”

Új lap

Az ispotályok a szegények, betegek és rászorulók gondozására szolgáltak. A debreceni ispotályt 1529-ben alapították, majd a reformációt követően a protestáns városvezetés kezelésébe került. 1752-ben vette át a református egyház, s az 1704-ben felépített ispotályi templom lelkészei felügyelték a működését.

== Az ispotály alapítása és 16–17. századi működése ==

1529-ben Boncz László debreceni polgár a saját házában hozta létre az elszegényedett, elöregedett vagy munkaképtelenné vált debreceniek számára az ispotályt. A kezdetekben a Csapó utcai ferences kolostorral szemben álló épületben működött az intézmény, hozzá tartozott az Árpádházi Szent Erzsébetnek szentelt kápolna is. Az alapító halála után, 1553-ban a város vette át az intézmény fenntartását, a magisztrátus az akkor már üresen álló ferences kolostorba telepítette át az ispotályt. Az 1564. évi tűzvészben megsérült egykori kolostor helyére új épületeket emeltek a szegények ellátásra. Az 1640-ben pusztító tűzvész után történt a második újjáépítés.
Az intézményt vezető ispotálymestereket a városi külső tanács tagjai közül választották. Egyszerre két-három személyt is kijelöltek a feladatra, akiket hivatali esküre köteleztek. Feladatuk volt az ispotályban évről évre szolgáló pap (presbyter) kiválasztása, a szegények felvétele az ellátásra, a rend fenntartása, számadás a beszedett jövedelemről és az intézményre hagyott javaknak az örökösöktől való megszerzése. Az ispotálymester alá rendelt sáfár (procurator, dékán) a rátermettebb lakók közül került ki, feladata volt a jórészt természetbeni adományok beszedése és kiosztása.
Az ispotály fenntartását részben a várostól érkező javak biztosították: a mázsáltatásból, a sermérésből, valamint a malomjövedelem és a vásári helypénz egy részéből befolyt összegek. Emellett kegyes adományok is érkeztek a városi céhektől és magánszemélyektől. A végrendeletek tanúsága szerint a polgárság rendszeresen hagyományozott az ispotálybeliek ellátásra, Báthory Kristóf erdélyi fejedelem pedig a szováti részbirtok jövedelmét rendelte az intézmény javára. A 17. század végén kb. félszáz ellátottról gondoskodhattak rendszeresen.
Az 1550-es években már működött az úgynevezett „külső ispotály” is, amely a város védelmére épült árkon kívül helyezkedett el.

== Az ispotály a 18–20. században ==

A belső (Boncz-féle) ispotály 1705-ben egyesült a külső ispotállyal, az utóbbinak a város árkán kívül eső telkén. Az 1704-ben építeni kezdett új ispotályi templomban önálló református lelkésszel létrejött egy új egyházközség. A Rákóczi-szabadságharc idején a városba menekülők és az ispotályban ellátott szegények lelki szolgálatára rendelték Debreceni Ember Pált, mint a város ötödik lelkészét.
Az ispotálymesterek 1733-tól mint inspectorok szerepeltek a forrásokban, 1743-tól pénztárnok segítette a működésüket.
A reformáció korától kezdve a város és a református egyház vezetése szoros kapcsolatban működött. Új helyzetet teremtett Mária Terézia 1752. január 8-án kiadott rendelete, amely a város által a református intézmények fenntartására folyósított javadalmakat megszüntette, mindaddig, amíg a római katolikus egyház belső hivatalnokai is nem nyernek hasonló jövedelmet. Ezután az ispotály a református egyház fenntartásába került. A 18. század közepétől több kísérlet is történt a kormányzat részéről arra, hogy a református fenntartású intézményt a katolikus szegények előtt megnyissák. A városi tanács és a református egyház ellenállása miatt végül önálló katolikus ispotály építését kezdték meg 1778-ban.
1788-ban helytartótanácsi rendelettel próbálták meg az ispotályi pénztárat és a fenntartására rendelt alapítványokat Budára rendelni, a közös „kassába”, ám a fenntartó református egyházkerület ellenállása miatt ez elmaradt.
Közbiztonsági és egészségügyi okokból hosszú időn át próbálták megszüntetni a városban a koldulást. Az 1853. évi császári rendelet nyomán, a város és a református egyház vegyes bizottsága által kidolgozott terv szerint, és az általuk létrehozott közös alappal 1858-ban felállítottak egy legalább 100 fős ispotályt. A nehéz időkben újratermelődő koldulókkal 1867-ben újabb bizottság foglalkozott: ekkor a korábbi 100 férőhely megduplázására tettek javaslatot, amelynek a város és a református egyház közösen biztosította az anyagi alapját.
A város 1898-ban önálló szegényházat alapított, ezután a közös alap helyett a saját intézménye fenntartására fordította az erejét. Megkezdődött a korábban másfél évszázadon át közös erőből működtetett református ispotály ügyeinek és javainak szétválasztása. A város az ispotály céljaira használt telkek átengedése mellett, egy óvoda, két iskola, tanári lakások építését és fenntartását vállalta. A református egyház a templom és a paplak fenntartását, egy 200 férőhelyes árvaház építését, és a város által építendő szegényházak fenntartását vállalta. A két új szegényház 1909-ben kezdte meg a működését.
A 18. század elejétől a század közepéig a városi tanács, az ispotálymesterek, az inspektorok és két dékán alkotta az ispotály belső szervezetét. Az intézmény fenntartásának átvétele után a vezetés a református egyház hatáskörébe került, a városi tanácsot felváltotta a református egyház konzisztóriuma. 1766-ban új szabályzat készült a szegények összeírására, az ispotályba való felvételükről, a kötelességeik előírására és a koldulás szabályozására.
II. József szegényügyi rendeleteinek hatására 1789-ben létrejött Debrecenben az ispotályi vegyes bizottság a szegények felvételére, a szegényeket a segélyezés mértékét tekintve 4 osztályba sorolták. Ugyanekkor kezdtek jegyzőkönyvet vezetni, amelyet 1824-ben két protokollum váltott fel. Az egyikbe az ispotályi pap, a kántor, a dékán, valamint a szegények adatai és kötelességei kerültek, a másodikba a bevételeket (végrendelet, adomány, perselypénz, alamizsna) és azok kiosztását rögzítették. 1837-ben az ispotály belső igazgatása és felügyelete a gondnoktól átkerült az ispotályi lelkészhez.
1861-ben, a református egyház szervezetének átalakítása során az ispotályi szervezetet is megváltoztatták. A debreceni református egyház legfőbb szerve, a Közgyűlés lett az ispotály legfőbb irányítója, a közvetlen vezetés azonban az ispotályi bizottmányra hárult. A bizottmányban a helyi lelkész elnökölt, a tagságot négy presbiter, négy városi küldött és a jegyző adta.
1900 augusztusában tisztázták a város és az egyház jogkörét az ispotály működésével kapcsolatban. Az ispotályi vegyesbizottságba az elnöklő lelkész mellett bekerült a 8 városi gyülekezetből 3 évre választott 1–1 presbiter, 2 városi küldött, a város aljegyzője és a szegényházi orvos. A 20. század elején már teljes egészében az ispotályi lelkész felelőssége és jogköre volt az intézmény vezetése, a napi ellátást a dékánok/gondnokok és a segédeik intézték.

== Az ispotályi templom ==

Debrecennek hosszú időn át egyetlen kőből épült temploma volt: a Szent András-templom. 1704-ben kezdték el építeni az ispotályi templomot, a melynek első lelkésze Debreceni Ember Pál volt. Az „ispotályi ekklézsia” papjai – bár a debreceni református egyház részeként működtek – a jövedelmi különbségek és a stólajövedelem miatt gyakran kerültek összetűzésbe a Szent András-templomban és a Kistemplomban szolgáló papokkal. 1761-ig ugyanis a „belső” debreceni lelkészek nem engedték, hogy az ispotályi kollégájuk keresztelést, esketést vagy temetést végezzen. Az ispotályi pap 1848-ig nem volt tagja a város egyházát vezető konzisztóriumnak sem, s csak 1852-ben egységesítették a városi lelkészek jövedelmét (szolgálati helytől függetlenül). A többi debreceni gyülekezethez hasonlóan, 1928-ban alakult önálló egyházi tanácsa az ispotályinak.
A templom első harangját 1723-ban öntötték, vélhetően a torony sem sokkal hamarabb készült el. Az 1811. évi tűzvészben megsérült templomot újraépítették, 1844-ben új szószéket, karzatot és padokat ácsoltattak. Az 1899-ben leégett – és a leromlott állapota miatt már hosszabb ideje zárva tartott – majd újjáépített templomot 1901-ben vehették használatba.
1743-ban Árva Bethlen Kata adományozott az ispotályi templomnak egy aranyozott úrasztali serleget, egy ezüst talpas poharat, egy abroszt és egy keszkenőt, majd a 18–19. század folyamán sorra érkeztek az adományok. 1826-ban márvány keresztelőmedencét adományozott a templomnak Bányai Sándor és neje. Az orgona sokéves tervezés után csak 1926-ban készült el. 1937-ben történt az utolsó felújítás, amikor a falakat újravakolták, a padokat, szószéket, úrasztalát újrafestették, a toronysisak csillagát aranyozták, valamint két új harang is érkezett az első világháborúban elrekviráltak helyére. Az úrasztalra új klenódiumokat ajándékoztak a hívek.
Az 1944. június 2-i debreceni bombázás alatt mind a templomot, mind a körülötte álló ispotályi épületeket találat érte, egy kivételével elbontották őket. A férfiak ispotályának épületében folyt tovább az istentisztelet az államosításig (az épület ma a debreceni MÁV kezelésében van). 1972-ben az ispotályi gyülekezetet a felszerelésével együtt (amelyek egy részét ma a Debreceni Református Kollégium Múzeuma őrzi) a kistemplomi egyházközség fogadta be.

== Szakirodalom ==
Herpay Gábor, A debreczeni református ispotály története 1529–1929, Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerület Nyomdája, 1929.

Szűcs Ernő, Ötven éve pusztult el Debrecen külső-ispotályi temploma, Honismeret, 22(1994/4), 22–25.

A Tiszántúli Református Egyházkerület: Debreceni Református Egyházmegye, I. köt., szerk. P. Szalay Emőke, Debrecen, Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények, 2015 (A Tiszántúli Református Egyházkerületi Gyűjtemények kiadványai) (Magyar református egyház javainak tára), 213.

== Szerző ==
[[Oláh Róbert]]